Share

Szociálpszichológia, 14. tétel, pszichológia távoktatás

Kidolgozta Henter Gábor

Hewstone, 424-431, Hunyadi, 448-450

Elsőként Rabbie és Horwitz (1969) vizsgálta ezt a kérdést. Lewin (1948) nyomán úgy érvelt, hogy a csoportérzések felkeltésének lényegi feltétele valamilyen közös sors észlelése a csoporttagok közt.

Tajfel és munkatársai (1971) egy lépéssel továbbfejlesztették minimáliscsoport-paradigmát, és kimutatták, hogy a csoportközi  viselkedés kiváltásához elégséges a puszta kategorizáció.

A minimáliscsoport-paradigma az empirikus adatokat illető konszunzes ellenére is vitát váltott ki. Az első azzal kapcsolatos:, hogy vajon az ilyen kisérletek résztvevői valóban a saját csoport előnyben részesítését mutatják-e, vagy pedig olyan  viselkedést, melyet helyesebb a becsületesség, a méltányosság valamely formájának tekinteni. Világosnak látszik, hogy az emberek az említett helyzetben egyértelmű hajlandóságot mutatnak arra, hogy kiegyenlítség a csoportjukhoz és a másik csoporthoz tartozó személyek jutalmait. Az is igaz azonban, hogy saját csoportjukhoz  tartozókhoz csaknem mindig „méltányosabbak”, mint a másik csoport tagjaihoz.

A második kérdés azzal kapcsolatos:, hogy a jutalmak kiosztásakor megfigyelt általánosan fellépő diszkrimináció vajon kiterjedt-e a büntetések vagy averzív ingerek kiosztására is.

A minimális csoportokban tapasztalt csoportközi  diszkrimináció magyarázatai

Az egyik magyarázat a normákra épít. E nézet szerint annak tudata, hogy egy csoport tagja vagyunk, azon kultúrák legtöbbjében, ahol a kísérletet elvégezték, csapattal és csapatjátékokkal kapcsolatos asszociációkat hívnak elő. ezek a versengés normáját nagyon kiemelkedővé teszik, ami pl.: a pénz egyenlőtlen elosztására vezet a csoportok között azon törekvés jegyében, hogy „győzni” kell. Hogy a versenyszellem nem bontakozik ki teljes erejével, az talán a méltányosság normájának ellensúlyozó hatásával magyarázható – a nyugati kultúra egy másik értékével. Ezt a magyarázatot  támogatják egy kulturális összehasonlító vizsgálat eredményei, amelyben eltéréseket találtak az európai, a szamoai gyermekek és a maori gyermekek minimális csoportban tanúsított diszkriminációjának mértéke közt. Mindhárom csoport mutatta a saját csoport előnybe részesítését, jóllehet az utóbbi kettő valamelyest kisebb mértékben.

Turner szerint: egy ilyen elképzelés rokonszenves lehet, legalább két olyan hiányossága van amely meggátolja, hogy a csoportközi diszkrimináció magyarázataként széles körben          elterjedjen (Turner, 1980). Először: egy ilyen normatív értelmezésnek képesnek kell lennie arra, hogy előre megjósolja, hogy egy adott helyzetben a számos norma közül melyik fog kiemelt szerepet játszani. Végül is számos kulturális norma lehet releváns.

Egy másik magyarázat bizonyos reményeket kelt a fenti problémák elkerülésére. Ez a magyarázat a kategorizációs folyamatokat alkalmazza. Néhány korábbi vizsgálat kimutatta: ha fizikai engerek egy sorát (pl.: különböző hosszúságú vonalak, különböző területű négyszögek) egymást nem átfedő kategóriákhoz rendeljük, akkor az eltérő osztályokba kerülő ingerek megítélése úgy módosul, hogy két kategóriába  sorolt ingerek között észlelt különbségek nagyobbakká válnak.

Hasonló jelenséget megfigyeltek szociális ingerek esetén is: a kísérleti személyek azokat az attitűdszerű megállapításokat, melyeket úgy kategorizálták, mint ha két forrásból eredtek volna, egymástól jobban eltérőnek látták, mint azokat, melyeket nem kategorizálták így amellett érvel, hogy az ilyen megítélésbeli különbségek egy alapvető kognitív folyamat, a kategoriális megkülönböztetés eredményei.

A különbségtevés folyamatának tehát az a funkciója, hogy a kategóriák közti különbségeket oly módon élezze ki, hogy mentális és szociális világunk minél jobban szervezett és strukturált legyen.

A kategorizációs folyamatokhoz közvetlenül kapcsolódik egy másik jelenség, az észlelt csoporton belüli homogeneitás. A homogeneitás ily észlelése gyakran nem szimmetrikus folyamat: az egyik csoportot rendszerint homogénebbnek látjuk, mint a másikat.

Linville, Fischer és Salovey véleménye szerint ezt az okozza, hogy nem ugyanannyit tudunk a saját     csoport és külső csoport tagjairól, nem egyformán ismerősek számunkra: mivel valószínű, hogy több           saját csoportbelit ismerünk, a saját csoportunk percepciója összetettebb és differenciáltabb.

Alternatív magyarázat, hogy nem az a fontos, hány embert ismerünk, hanem maguknak a saját   csoport, illetve külső csoport kategóriáknak a jellege.

A saját csoportot azért olykor változatosabbnak, mert fontosabb számunkra (hiszen tartalmazza a szelfet), konkrétabb (ismét csak, mert legalább egy embert nagyon jól ismerünk) és több jelentéssel bíró alcsoport alkotja.

Ez olyankor fordul elő, amikor saját csoport sokkal kisebb, mint a külső csoport , valamint amikor olyan dimenziót  használunk a megítélésre, ami a saját csoport számára fontos. Ennek a hatásnak az alapját talán a társas azonosulás folyamatai jelenthetik.

Van egy fontos korlátja az ilyen magyarázatoknak:

–         nem ad kész választ  arra  az aszimmetriára, amely pedig a csoportközi megkülönböztetés általános tulajdonsága

A kategorizációs megközelítés meg tudja magyarázni azt a tényt, hogy a csoportok jobbanmegkülönböztethetőkké válnak egymástól, de azt nem tudja megmagyarázni, hogy ez a nagyobb különbség gyakran miként jár együtt pozitív értékeléssel a saját csoportra nézve, és a negatívval a külső csoportra nézve.

Rabbie, Schot és Visser (1989):

–         Felvetették, hogy valójában az önérdek az ami az emberek diszkriminatív viselkedését a minimáliscsoport-kísérletekben megmagyarázza. Ez első pillantásnak parodoxonnak tünik, hiszen a paradigmát külön ügyelve úgy tervezték meg, hogy kiküszöböljék az önérdeket mint lehetséges indítékot azáltal, hogy a résztvevőknek nem tették lehetővé, hogy maguknak osszanak forrást. Rabbie és munkatársai azzal érvelnek, hogy míg az önérdek közvetlen számításba vételét kiküszöbölhették, az továbbra is működhet, ha a résztvevők úgy vélik, az egyes csoportok tagjai kedvezni fognak egymásnak. Ennélfogva ők is megpróbálhatják követni azt a kimondatlan normát, hogy maximalizálják a csoporttárs javát s így a viszonosság alapján a sajátjukat is.

–         Rabbie és munkatársai két változattal bővítették ki a minimáliscsoport-paradigmát:

1.      Az egyik feltétel úgy szólt, hogy meghatározták, a résztvevők csak azt kapják meg amit a saját csoportjuk tagjai adnak nekik;

2.      a másik feltétel szerint csak azt kapják meg, amit a külső csoport tagjaitól osztanak nekik.

Share