Szociálpszichológia, 13. tétel, pszichológia távoktatás
Koponyás Rita által kidolgozva
13. A szociális észlelést torzító tényezők: megfeleltetési torzítások, kognitív és szociális tényezők
Megfelelési következtetés, megfeleltetési torzítás, asszociációk szerepe, társashipotézis-ellenőrzés, illuzórikus korreláció, önigazoló észlelés, ingerinformáció megoszlása, nyelvi kategóriák szerepe, kognitív-affektív szabályozás (Smith, E., Mackie, 150-154, Hewstone, E 130-137)
Az emberek hajlamosak feltételezni, hogy a megfigyelt viselkedések a cselekvő belső tulajdonságait tükrözik, annak ellenére is, hogy az adott helyzet is magyarázatul szolgálhatnak azokra. Megfelelési (korrespondáló) következtetésnek azt a folyamatot hívjuk, mikor valakit olyan személyiségvonással jellemzünk, amit a megfigyelt viselkedésével feleltetünk meg. Az első benyomás kiegészítéseként, a viselkedés első értelmezését követi. A megfelelési következtetés Edward Jones és Keith Davis szerint az alábbi esetekben lehet helyes:
1. Ha az egyén választja az adott viselkedésformát, tehát nem szociális nyomás, kényszer hatására cselekszik.
2. A viselkedésre kevés oka van az egyénnek (ez a könyvben nem így van, de az ott számomra nem érthető, de ilyesmit jelent)
3. A viselkedés inkább váratlan, szokatlan, mint elvárt vagy tipikus.
A megfelelési következtetések gyakran valótlanok, vagy legalábbis nem tudjuk őket igazolni. Az is előfordulhat, hogy egy viselkedésre több lehetséges magyarázat is van. De még ebben az esetben is hajlamosak vagyunk fenntartani megfelelési következtetéseinket a cselekvő jellemvonásáról. Ezt a viselkedést megfeleltetési torzításnak, más kifejezéssel alapvető attribúciós hibának nevezzük. Esetleges hosszú távú következménye: ha a megfeleltetési torzítás megjelenik, a kijelölt tulajdonság, vagy szerep meghatározhatja a személyt.
Bizonyos viselkedések nagyobb valószínűséggel vezetnek megfelelési következtetésekhez, mint mások. Ez a viselkedések és tulajdonságok közötti asszociációk szabályszerűségeivel, asszimetriáival magyarázható. Pl. a becstelenséget egyetlen becstelen tettből is megállapítjuk, míg csak nagyobb számú becsületes viselkedés elegendő ahhoz, hogy az illetőt becsületesként jellemezzük. Egyetlen becsületes viselkedés még nem bizonyító erejű.
A mindennapi életben a célirányos viselkedéshez, problémamegoldáshoz gyors és hatékony módszerekre van szükségünk. Az új helyzeteknél a társashipotézis-ellenőrzést használjuk, mely egy általános folyamat, melyben felfrissítjük régi ismereteinket kibővítve az új információinkkal. Ez egy konzervatív, felületes folyamat, mely során megtartunk olyan sztereotípiákat, várakozásokat, melyeket nem kellene.
A sztereotipizálás képes arra is, hogy az egyén figyelmét és észlelését áthangolja az elvárásoknak megfelelő viselkedés megtapasztalása érdekében. Ilyenkor torzítunk, tudattalanul félrevezetjük magunkat, olyan tulajdonságok meglétét igazoljuk, ami nincs is. A hamis észlelés illuzórikus korrelációt eredményez. Ezért nagyon nehéz a sztereotípiák megváltoztatása.
Önigazoló észlelés: Ha van egy előfeltételezésünk egy egyén jellemvonását illetően, ez az előfeltételezés elvárásként megjelenik, és önigazolást nyer a társas interakcióinkban. Miközben hipotézisünket próbának vetjük alá (célirányos kérdéseket teszünk fel az egyénnek), a kérdés feltevésének módjával abba az irányba tereljük a válaszadót, ami az előfeltételezéseinkkel összecseng. Tehát a kérdésmegfogalmazással sugalljuk a választ. S az sem szükséges, hogy az interakciós partner a viselkedésével ténylegesen megerősítse azt. Elegendő, ha megerősítést feltételezünk, vagy arra következtetünk. Az a tény, hogy elgondolkozunk egy lehetséges jellemvonáson, már elég lehet arra, hogy nyomot hagyjon a memóriánkban, és nehezen szabaduljunk meg tőle. Így lehetséges, hogy néha még a cáfoló bizonyíték sem elegendő arra, hogy egy hipotézisünket teljesen elvessük.
Az illuzórikus korrelációt gyakran az ingerinformáció megoszlása okozza. Ezt a tulajdonképpen matematikai szabályszerűségen alapuló torzítást leginkább a kisebbség/többség megítélése esetén figyelhetjük meg. A kisebbség –logikusan- számszerűen kevesebb pozitív és kevesebb negatív megnyilvánulásra képes, mint a többség (mert kevesebben vannak). A pozitív megnyilvánulás gyakoribb, mint a negatív. Ha pontosan ugyanez az arány jelentkezik a többség pozitív, illetve negatív megnyilvánulásai kapcsán, akkor is -matematikai alapon- összességében a többség lesz a „pozitívabb”. Ennek oka, hogy nem az arányt érzékeljük, hanem, mivel jóval több a próbák száma a többségi csoport esetében, ezért hatékonyabban közvetíti a nagyobb csoport pozitivitását s így könnyebben lesz felidézhető. Felidézéskor a pozitív viselkedést inkább a többségi csoporthoz fogjuk társítani.
Az emberek és magatartások leírására használt szavak nagy hatással vannak a sztereotípiák kialakulására. Ítéletalkotásnál rengeteg múlik a hallott verbális kontextuson. A nyelvi kategóriák megválasztása erősen befolyásolja, hogyan értelmezzük a társas viselkedést és milyen kognitív reprezentációkat rendelünk hozzá. Pl. a rejtett igei kauzalitás elve arra vonatkozik, hogy a cselekvést jelentő igék az alanyra mutatnak oki hatásként, míg a legtöbb állapotot jelentő ige jelentése a tárgyat teszi meg oknak. (pl. szót fogad – tiszteli), ezáltal más indíttatást sugallnak. Vagy pl. stabilabb jellemvonásként észleljük, ha melléknévvel jellemeznek egy helyzetben valakit, mintha igék segítségével teszik azt: félénk és nem magabiztos ↔ halkan beszél, s habozik mielőtt megszólal. A nyelvi csoportközi elfogultság éppen e módszer alkalmazásában figyelhető meg. Saját csoport pozitív és külső csoport negatív magatartását minősítő melléknevekkel, míg a saját csoport negatív és külső csoport pozitív viselkedését cselekvésre utaló (könnyebben megváltoztatható) kifejezésekkel jellemezzük.
A kognitív-affektív szabályozás az érzelemnek a megismerésre gyakorolt hatására utal. Pozitív hangulatban a pozitív, negatív hangulatban a negatív információ észlelése és feldolgozása élvez előnyt. Ez a hangulati kongruencia elve. (Ettől pesszimista a depressziós.) A pozitív érzelmi állapotok optimistább társas ítéletekhez vezetnek. Ez pedig mások irányából jóindulatú viselkedést eredményez, ami még inkább ráerősít a jókedvre. Hogy ez ne eredményezzen kóros önfenntartó hatást, számos szabályozó folyamat segítségünkre van. Azonban mi magunk is tevőlegesen részt vehetünk a szabályozásban, tudatosan irányítva figyelmünket pl. depresszió esetében a kellemesebb gondolatok felé.
Bizonyítékok támasztják alá, hogy a negatív érzelmi állapotok módszeresebb információfeldolgozásra és nagyobb kognitív figyelemre vezetnek, a pozitív érzelmi állapotok ezzel szemben kreatívabb stílust eredményeznek, változatosabb, kevésbé hétköznapibb a szóasszociációjuk, de kevesebb infó alapján hoznak döntéseket, és kevésbé pontosak az ítéleteik, mint a negatív beállítottságú embereknek. A pozitív és a negatív hangulat élménye eltérő mennyiségű kognitív erőforrást köt le. A boldog emberek kerülik a kognitív erőfeszítést, hacsak nem az élvezet keretein belül maradhatnak.