Share

Fejlődéslélektan, 5. tétel, pszichológia távoktatás

Kidolgozta Henter Gábor

5.tétel

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete

Erikson a pszichoanalitikus elmélet fejlődési fázisaiból indul ki, de kibővíti azokat: azt mondja, hogy a személyiség fejlődése a születéstől a halálig tartó folyamat. A hangsúly ebben az elméletben nem a biológiai tényezőkön (ösztönök), hanem az élet során megtapasztalt környezeti és társas jelenségeken van, amelyek hatnak a személyiség alakulására. Ezért kapta az elmélet a pszichoszociális elnevezést (vö. Freud: pszichoszexuális fejlődés elmélete). Erikson elmélete, a fejlődés első négy szakaszában az alábbi fogalmak köré szerveződik: zóna – modus – modalitás. Nézzük mit jelentenek ezek a fogalmak. Zóna: a freudi értelemben vett erogén zóna, amely egy-egy időszakban domináns: a lelki fejlődés alapja a szomatikus fejlődés; Modus: módszer, tapasztalat, ahogyan a gyermek a testi zónákat ellenőrzése alá vonja, tulajdonképpen a zóna működése során szerzett élmény, tapasztalat ; Modalitás: az a speciális interperszonális kapcsolat (pl. anya – gyermek viszony), amelyben a zóna működése és a működéssel kapcsolatos tapasztalatok megjelennek, ezek lesznek a későbbi élet szociális kapcsolatainak “ősmintái”. Az elmélet alapja az epigenetikus elv: a fejlődése lehetősége minden ember számára adott, fokozatos, szakaszokban történő kibontakozást jelent. Fejlődés, amely azonban nem fejeződik be a serdülőkor végén (a freudi genitális szakasz kialakulásakor), hanem az egész életben tartó folyamat, amelyben az identitás újabb és újabb elemei jelennek meg.

A fejlődési szakaszok jellemzői:

a.) indítóerő a zónához kötött testi fejlődés;

b.) a szakaszok megoldatlansága fixációhoz vagy regresszióhoz vezet;

c.) minden szakasznak megfelel egy identitás-elem.

Erikson elméletében a tudattalan (Id) és a felettes-én (Superego) helyett a hangsúly az Én-en van, amely rugalmasan reagál a környezeti, fejlődési kihívásokra, nincs úgy kiszolgáltatva a tudattalan erőknek, mint azt a freudi elméletben láttuk. Az eriksoni Én-t alkotó Énnek is nevezhetjük, hiszen funkciójában előremutató, a személyiség fejlődését szolgáló megoldásokat talál a problémákra (vö. Adler kreatív Én fogalma).

Identitás (latin): azonosság; önmagunk megítélésének viszonylag tartós egysége. Erikson felfogásában a másoktól megkülönböztethető létezés alapvetően tartozik hozzá az Én-hez, egyedi egzisztenciaként önmaga folyamatosságának reflexiója. A személyes identitás fogalma és igénye abban a történelmi folyamatban alakult ki, amelyben a „Mi az ember?” jellegű kérdésről fokozatosan a „Ki vagyok én?” típusú kérdésre helyeződik át a hangsúly.  Ezáltal válik az önmeghatározás mind fontosabbá az egyéni életvilág strukturálásában (Kézdi, 1994). Fr∅nes (1994) szociológiai indíttatású elméletében úgy véli, hogy e fejlődési folyamat hátterében az individuáció során vált a modern állam és szervezeteinek alapegységévé az individum (egyén). Individualizáció alatt pedig a személyt, mint személyiséget értjük.

Az előbbi a bürokrácia igénye, lévén az állami kontroll kiemelt célpontja; az individualizáció az archaikus karakterből személyiségként történő kiemelkedése az ember saját igénye volt. A személyes (perszonális) vagy én-identitás individualitásunk, személyes létünk ténye, létezésünk folyamatosságának élménye. Az énidentitás, a társas valósággal való kölcsönhatás nyomán kialakuló, tudatosan megélt énélmény. Funkciója, hogy a személyt többé-kevésbé tartósan elhelyezze létezésének társas, társadalmi terében. Ez megfigyelhető például a személy viselkedésének a legkülönböző élethelyzeteken keresztül is megnyilvánuló következetességében, így az identitás lehetővé teszi a várható viselkedés bejóslását is. Az identitás motivációs rendszerként is működik, azaz viselkedést és cselekvést szervezőorientáló rendeltetése is van. Az én-identitás az a tudés és élmény, amit egyéni élettörténetünkkel, annak folyamatos át- és újraszerkesztésével fogalmazhatunk meg, létezésünk igénye okán. Illusztrációként nézzük, hogyan írja le ezt Ottlik Géza Medvéről, a Buda című regényének egyik hőséről: “A régi unalmas délutánok ahhoz kellettek, ami tulajdonképpen az ember élete. Hogy végiggondolhasd, hogy is volt, ami volt. Hogy elrakd magadnak, ami történt veled és körülötted, amit tapasztaltál és csináltál… Újra és ismételten újra és újra kell végigmenned a dolgokon, nem is annyira az eszeddel, hogy mi volt, ami volt, hanem az érzéseddel, hogy milyen volt, hogyan volt? Előbb ismerősségeket csinálsz belőle magadnak s abból már valamilyenségeket, így tisztázódnak, tevődnek helyükre a dolgok. Így építed az életed áttekinthető rendjét, gyarapodó műalkotását.” (Ottlik, 1997, 35.). Régi, letűnt korokban ezt a funkciót a naplóírás töltötte be, manapság inkább fényképek, film- vagy videofelvételek sora mutathatja fejlődésünk folyamatosságát, melynek egyetlen referenciája, központi magja az én. Az identitás másfelől szociális identitás, a személy társadalmi minőségének, jelentésének, különösségének megfelelője, olyan „sajátszerűség”, amely a másokkal való társas kapcsolatok szintjén jelenik meg. “Családom, városom, törzsem, nemzetem múltjából öröklött adósságok, jogos várakozások és kötelezettségek változatos készletét kapom örökül… életem története mindig beágyzódik azoknak a közösségeknek a történetébe, amelyekből identitásomat származtatom” (MacIntyre, 1985, 220-221. o.).

5.) Identitás – krízis: egy-egy fejlődési szakasz végére megbomlik az egyensúlyi állapot, ez szomatikus, pszichés és szociális problémákkal jár, de szükséges ahhoz, hogy a további fejlődés bekövetkezhessék. A fejlődési krízis fordulópont, sorsdöntő életszakasz, az alkotóerő és/vagy a meghasonlottság forrása a nagyfokú sérülékenység, de az óriási fejlődési lehetőségek időszaka is egyben. Minden életkorban megtapasztaljuk azokat az enyhébb vagy súlyosabb kríziseket, amelyek a gyermekkort és a serdülőkort kísérik, amelyek együtt járnak a családból való   kiszakadással(gondoljunk a kisgyermek első napjára a bölcsődében), általában mindenmérföldkő, amelyek életünk új állomásait jelzik, amelyre nincs és nem is lehet előző tapasztalatunk, s amelyre nem készítettek fel bennünket. A krízisben ható motivációs erők vezetnek el a krízis megoldásához, amelynek eredménye, “nyeresége” egy újabb tudás, az identitás újabb eleme, a fejlődés magasabb szintje. Ebből következően az identitás mindig személyes erőfeszítést igénylő pszichikus teljesítmény, amely kríziseken keresztül valósul meg. Erikson úgy tartja, hogy azok az emberek tapasztalnak identitáskrízist, akik elveszítik a személyes azonosságtudatukat és történeti folytonosságukat. Felmerülhet a kérdés: „Hogyan ismerhető fel a krízis?” Amikor a következő kérdések megkerülhetetlenül foglalkoztatnak bennünk, valószínűsíthető az identitás krízise: „Nem tudom, ki is mi is vagyok valójában?”; „Nem tudom, merre tart az életem?”; „Bizonytalan vagyok szerepe(i)mben, »jelentésem«- ben” stb. Erikson elméletében a fejlődés szakaszossága mellett különös hangsúlyt kap a fejlődés időbeliségén belül, a “pillanat inspirációja”, a Kairos. A Kairos fogalma mélyen beágyazott az ókori görög világ mitológiájába és orvostudományába. Kairos, mint Zeusz legkisebb fia reprezentálta a – meglehet soha vissza nem térő – “kedvező pillanatot” olyan isteni döntésekhez, mint átok vagy áldás. Az orvostudományban Hippokratész óta ismert a Kairos fogalma: amikor a beteg kritikus állapotban – krízisben – van akkor “jön el az ideje” annak, hogy az orvos minden tudását latbavetve lekűzdje a betegséget. Döntő pillanat ez, hiszen sem ezt megelőzően, sem ezt követően nincs mód a kritikus állapot megváltoztatására. A Kairos koncepció inherens eleme a mélylélektani iskoláknak is. A “kairotikus idő” megjelenik Freud traumaelméletében éppúgy, mint a jungi “archetipikus idő”-ben (nota bene: a trauma mindig a múltra, míg a krízis a jövőre utal). A Kairos döntő pillanat a neurózis kezelésének folyamatában, amikor jelentős felismerések – katarzis – nyomán megrendült és megtisztult lélek utat talál a gyógyuláshoz; de ismert úgy is, mint a fogamzás, vagy érzések rejtett keletkezésének “feminin” időérzéke. Erikson elméletében pedig kritikus állapot, a döntés pillanata fejlődés vagy visszafejlődés, integráció vagy retardáció között. Erikson különbséget tesz a lineráis, kronológikus (Chronos) és epizódikus (Kairos) idő között, ahol az életciklus, mint kairotikus állapotok egymásutánisága vezet a “lineráis egészhez”, az identitás integritásához. A fejlődési (identitásí) krízis a serdülőkorban válik igazán tudatossá, nem véletlen hogy e szakasz körülbelül olyan hosszú (10-12 év), mint az addig megélt teljes életút. A serdülőkori krízis megoldása ad a felnőtt élet számára olyan stabil horgonypontokat, amelyek képessé teszik a személyt arra, hogy kész legyen az élet jövőbeli kihívásaival szembenézni. Az identitás krízise természetesen újra és újra felmerülhet (pl. a kapuzárási pánik, „életközepi krízis”), hiszen a világ körülöttünk folyamatosan változik, és ez arra késztet bennünket, hogy folyamatosan újradefiniáljuk magunkat.

6.) Az egyedfejlődés fordulópontjai: Freud elméletében a fallikus fejlődési szakasz, az Ödipusz konfliktus és ennek megoldódása ezért pszichoszexuális fejlődési elméletnek tekinthető, míg Erikson elméletében a serdülőkor (ifjúkor), Erikson elmélete ezért (is) pszichoszociális fejlődéselmélet. Hogy ez utóbbi hangsúlyt megértsük hívjuk segítségül Erikson tézisét mely szerint az emberi létezést – annak minden pillanatában – három folyamat kölcsönhatása határozza meg: 1. a biológiai folyamatok, melynek legmagasabb szerveződési szintje a test (soma), a pszichés folyamatok, melyek szerveződésnek eredménye az ego szintézise, 3. az emberek kölcsönös egymásrautaltságának kulturális szerveződése, az ethosz. Íly módon tanulmányozhatjuk a testi tenziót, a személy szorongását, vagy a szociális pánikot.

Az emberi fejlődés nyolc szakasza és a kilencedik szakasz

1. Ősbizalom a bizalmatlansággal szemben: a remény

Az alapvető bizalom, a szájjal kapcsolatos funkciók és élmények nyomán alakul ki: a gyermek a “száján keresztül él és szeret” (nem véletlen, hogy a hozzánk különösen közel álló, szeretett személy “édes”; de az orális bekebelezés ősi élménye jelenik meg olyan kijelentésekben, mint “falja a könyveket”, “mindent bevesz”, “nehéz problémán rágódik” stb.). A gyermek viszonya a világhoz így az orális zóna működésével magyarázható: „rászívja magát az anyamellre” (az anya e szemléletben a “mellén keresztül él és szeret”), míg a fölöslegest eltávolítja, kiköpi. Az eriksoni elmélet is elfogadja tehát a fejlődés freudi koncepcióját (erogén zónák működése), a hangsúly azonban nem a belső kín (éhség) megszüntetésén, a megragadás, bekebelezés módusain van, hanem azon a rendszeresen ismétlődő társas – kényelmet és vigasztalást nyújtó – kapcsolaton van, ami az anya (vagy gondozó) személyéhez kötődik (modalitás). A kisgyermek az anyjától várja, hogy ránézzen, hogy a pillantást viszonozza. A várt arc újból és újból való megjelenése adja a biztonság élményét, hogy, a gyermek „egyszeri és megismételhetetlen”. A minket személyesen felismerő arc keresése egy életen át végigkísér bennünket: ahogyan tekintetbe vesznek bennünket, úgy reménykedhetünk abban, hogy tekintetre méltók leszünk Ez az alapja a bizalom élményének: a csecsemő egyre hosszabb időszakokra is képes tűrni az anya látóteréből való kikerülését, távollétét, mert bizonyos abban, hogy az anya vissza fog térni hozzá; míg a szárnyaló öröm az anya újbóli megjelenésekor igazolják ezt a bizonyosságot.

A naponta rutinszerűen ismétlődő helyzetek nyomán kialakuló rend és bejósolhatóság biztosítja a legkorábbi alapot a pszichoszociális identitás eme első szintjének kialakulásához: a csecsemő megtanul bízni a felnőttekben, megtanul bízni saját testi működésében, végső soron önmagában.

A túlélés azonban nehéz lenne bizonyos fokú bizalmatlanság nélkül, amely véd bennünket, ám a túlzott bizalmatlanság megfertőzheti életünk minden aspektusát, megfoszthat a szeretettől és a többi ember társaságától. A bizalom ellensúlyozza az emberi élet óhatatlan velejáróját a bizonytalanság érzését; a bizalom és a bizonytalanság optimális aránya pedig a remény forrása. A fizikai létezés korábban elsőbbséget élvező “ősi” reményei az egyedfejlődés során átadják helyüket a magasabb szintű, egyénileg kimunkált, jövőre irányuló fantáziáinak, a pszichológiai létezés fejlettebb szintjeinek.

2. Autonómia a szégyennel és kétellyel szemben: az akarat

Az élet második szakaszában a testi fejlődés eredményeként a gyerekek megtanulják ellenőrizni saját testi funkcióikat. Az anális-urethrális zóna modusának tengelye az elengedésvisszatartás, modalitásában fontos élmény az a kontextus amelyben a saját akaraterő gyakorlása és a szülő kontrolljának elfogadása történik. A szülők, – hogy az ilyenkor meg-megjelenő dacot megfékezzék -, a szégyenre való egyetemes emberi hajlamot használják fel: arra ösztönzik a gyereket, hogy kibontakoztassa autonómia-érzését, hiszen a testi funkciók feletti uralom az önkontroll első megnyilvánulása. Az önkontroll az “én már tudom” büszkeségének forrása, míg hiánya az önuralom elemi (ti. a testi szükséglet feszültsége) formájának deficitje, forrása a gyermek saját tetteit kísérő kételkedésnek éppúgy, mint az efölötti düh olyan megnyilvánulásainak, amikor a gyermek székletét “munícióként” használja a szülővel vívott harcban… A testi funkciókban megszerzett autonómia a járás, a tárgyakra irányuló manipuláció alapja, hiszen új, korábban nem létező lehetőségekkel kecsegtet. Gondoljuk meg: létezhet-e külső kényszer ami az elesések, kisebb balesetek kínjaival együtt is megakadályozhatja az újraindulást, azt a boldog elégedettséget, amit a könnyei szivárványán át már mosolygó gyermek arcán látunk, amikor feláll és szalad “bele a világba”. Az akarat kialakulásának e szakaszában tehát a gyermek megtanulja a szükségesség elfogadását, céljainak megfogalmazását, képességeinek begyakorlását, a döntés szabadságát.

3. Kezdeményezés a bűntudattal szemben: a szándék

A pszichoszociális fejlődés harmadik szakasza, kezdeményezés, a hatalom és a felelősség a korszaka. Amit a gyermek magával hoz az első szakaszból: testi funkcióinak (lélegzés, táplálkozás, alvás) zavartalan működése, bizalom szüleivel, bizalom önmagában. A második szakasz az autonómia, az akaratérvényesítés megélésének identitás-eleme, de ezek csak a kiinduló lépések, a cél valójában az, hogy ő irányítsa a dolgokat, vagyis hatalma legyen események felett.

A világ fölötti uralom megszerzésében a fallikus zóna modusa fiúknál az agresszív (vagy szimbolikus) behatolás, például játékok, tárgyak szétszedése (“vajon mi lehet benne?”), játékokban a vertikális térfelhasználás (ld. 1. ábra), az orális behatolás (hangoskodni, kiabálni), labdával berúgni a szomszéd ablakát (mint szimbolikus defloráció!), verekedéskor “behúzni” egyet a másiknak stb., míg kislányoknál a megszerzés inkább hizelgéssel, “szeretnivaló” gyermeki ravaszkodással történik. Kislányok játékaiban a horizontális térfelhasználást figyelhetjük meg (pl. babaszoba), míg az agresszió inkább csípéssel, harapással történik. E cselekvésekben egyaránt a felismerhetőek későbbi maszkulin behatolás és a feminin megragadás-befogadás ősmintái.

A kezdeményezés – ráépülve az autonómiára – megadja a gyereknek a szándék, törekvés, a tervezés tudását, ahol a szándék a játékból, fantáziákból, sikeres és kevésbé sikeres próbálkozásokból építkezik. Így tanulja meg, hogy dolgoknak mi a célja, megtanulja társas kapcsolatainak szabályozását, szerepjátékokban megélheti a felnőtt világ számára reálisan el nem érhető érzéseit, múlt, jelen, jövő szándék-kötötte kontinuitását. Ha azonban az önérvényesítés túlzott méreteket ölt (pl. fájdalmat okoz a másiknak, állandó kérdezősködéseit a felnőtt zaklatásnak veszi stb.) és ezért megbüntetik, akkor bűntudatot fog érezni. A szakasz legfőbb veszélye, ha a gyermek alapvetően bűnösnek érzi magát, mert hajlamos lehet arra, hogy agresszív, manipulatív módon próbálja meg elérni a céljait.

4. Teljesítőképesség a kisebbrendűséggel szemben: a hatékonyság

A pszichoszociális fejlődés negyedik szakasza egybeesik a freudi latencia-periódussal. A freudi felfogással szemben, ahol e szakasz az Ödipusz komplexus sikeres megoldása után az (ösztönnyugvás) időszaka – hiszen e szakasznak is megvan a maga fejlődési krízise. A gyermeknek hozzá kell szoknia az iskolai léthez., így fejlődik ki teljesítőképessége (szorgalom), megismeri a kitartás és a szorgalom elnyerésének módjait és jutalmát. A játék iránti korábban egyeduralkodó érdeklődést fokozatosan felváltja a produktív helyzetek iránti kíváncsiság, igény az eszközök és „szerszámok” használatára, a munka során. E szerszámok a szó szoros értelmében is lehetnek szerszámok, amelyekkel például a természeti népek gyermekei a felnőtt világ számára is hasznos munkát végezhetnek, de lehetnek olyan szimbolikus szerszámok is (írás, számolás), amelyekkel – az iskolai tanulás eredményeként – a tudás birodalma válik megoszthatóvá felnőtt és gyermek között. E kor veszélye, hogy a gyermekben kifejlődhet a kisebbrendűség érzése, azokban a helyzetekben amikor például a kisiskolás nem képes képes felülkerekedni az elvállalt, a tanárok vagy a szülők által ráosztott feladatokon. A hatékonyság, a „tudó” – érzése ebben a fejlődési szakaszban alakul ki. Az alkalmasság tudása és élménye készítik fel a gyermeket arra, hogy a jövőben elérje a munkához értés, a munkához való hozzáállás képességét, anélkül, hogy kisebbrendűnek érezné magát.

5. Identitás a szerepdiffúzióval szemben: a hűség

Az eriksoni elmélet fordulópontjaként ismert fejlődési szakasz az identitás alakulása szempontjából legfontosabb döntések szakasza, gyermek és felnőttkor határán. A szülőkről való leválás kezdeti ambivalenciáját fokozatosan váltja fel a saját személyi azonosság kimunkálása, a “Ki vagyok én?” kérdése soha korábban nem ismert élességgel merül fel. Mit is jelent ez? A szülőkről való leválás a gyermeki léttel való szakítás, a gyermekkor mindenhatóságának (vagyis a múlt) “elgyászolása” és olyan, jövőre vonatkozó döntések, választások meghozatala, amelyek életreszóló horgonypontokat jelentenek életünkben, míg ennek nyeresége az identitás integrált én érzése. E hosszú fejlődési szakaszban (körülbelül olyan hosszú, mint a megelőző összes szakasz együttvéve!) a serdülők felkészülnek arra, hogy számukra értelmes és ezért fontos szerepben – mint a nemi azonosság, pályaválasztás, vallási, ideológiai értékek mentén történő elkötelezettségek – beilleszkedjenek a társadalomba, hogy ezáltal egyre inkább a sajátjuknak érezzék. azt. A gyermekkor és a felnőttkor között nehéz az átmenet a serdülő ebben a szakaszban valószínűleg jobban szenved, mint eddig valaha, vagy mint fog valaha is, a szerepek és a velük való azonosság zavarától. Ez gyakran okozhat üresség- vagy elszigeteltség érzést, aggodalmat, határozatlanságot, amikor a serdülő úgy érzi, hogy bár fontos döntéseket kell hoznia, sehogy sem képes erre. Mások úgy érezhetik, hogy a társadalom kényszeríti őket arra, hogy döntsenek és ettől még ellenállóbbá válnak. Sokan azzal foglalkoznak, hogyan látják őket mások. Néhány serdülő úgy érezheti, mintha „visszafelé” menne ahelyett, hogy előre haladna, hogy a teljes zűrzavar ellen a legjobb megoldás az időszakos visszamenekülés a gyermekségbe. Máskor következetlen és sokszor kiszámíthatatlan (“mozgó célpont”). Kamaszok lelki állapotának az alábbi lehet: „Nem az vagyok, akinek lennem kellene, nem az vagyok, akivé válok, de már az sem vagyok, aki voltam”. Félhet a visszautasítástól ezért “nem adja ki magát” máskor szinte kritikátlanul vonódhat személyes kapcsolatba, kötődhet átmenetileg fanatikus vagy deviáns csoportokhoz. A “lelkizés” célja az, hogy a másik viselkedéséből tegyenek szert újabb bizonyosságokra, még bizonytalan identitásukban. A “keresés-kötődés-leválás”, ti. az identitás krízise veszélyesnek tűnik, mert a meghozott döntések egy életre szólnak. Serdülőkorban gyakori a szembenállás, lázadás az iskolai szabályok, elvárások ellen, ez lehet nyílt kritika, amelynek rendszerint az osztály egy-két tagja ad hangot, számukra a „hangadó” szerep jelentős rangot biztosít a közösségben, ugyanakkor a tanárokkal számos összeütközéshez vezet. Sok fiatalnál ez az un. „lojalitáskonfliktus” pszichés tüneteket, kriziseket okozhat. A serdülők egy- egy tantárgy, téma iránti érdeklődésük, megnövekedett intellektuális kapacitásuk alapján egyes területeken kiemelkedő teljesítményekre lehetnek képesek az iskolában és az iskolán kívüli tevékeny-ségekben is. A krízis sikeres megoldása során a serdülő képes lesz korábban megszerzett identitáselemeinek szintézisére, s képes ezt összhangba hozni azzal a képpel, ahogyan mások látják őt. A választás eredménye: hűség, csoporthoz, szimbolikus értékekhez, a személyes jövő megvalósíthatóságába vetett bizakodáshoz. Az elkötelezettségek időbeli kitolása a moratórium állapota, a “rövidre zárt” krízis, meg nem küzdött azonossága a korai zárás (Pl.: “Szüleim mérnökök, azt szeretnék, hogy mérnök legyek, tehát az leszek”), míg identitásdiffúzió esetén nincsenek követendő értékek, nincs elköteleződés, ez a serdülőkor életformává válása. Az identitásdiffúzió olykor olyan mértékű stagnáláshoz és regresszióhoz vezet, amelyben az idő elveszti az értékét, határhelyzet, amelyben a belső átrendeződés helyett például kvázi beavatási szertartások (drog, alkohol stb.) töltik ki a múló időt. A krízis időbelisége ugyanis mindig magában foglalja a “már” és a “még nem” dimenzióit. Ez azt jelenti, hogy a jelen úgy jelenik meg, mint a “már” és a “még nem” egymásrautaló, dimenziói “közötti” időtartomány (Péley, 2002). Az identitás kutatása más irányú kutatásokat is inspirált. Ezek közül legismertebb Marcia (1966) modellje, amely a krízishelyzet átélése és a döntés dimenziói szerint négy identitás állapotot különböztet meg. További kutatások vizsgáló eljárások kimunkálását tűzte ki célul, így például Marcia (1966) nyomán feltárt, az identitás elérésének útjait kívánta mérhetővé tenni az EIPQ (Ego Identity Process Questionnaire) (Balistreri és mtsai, 1995).

van krizís nincs krízis
van elköteleződés az identitás elérése korai zárás
nincs elköteleződés moratórium identitás diffúzió

2. ábra. Az identitás elérésének szintjei Marcia elméletében

Az ábrán jól látható, hogy az identitás elérésének több lehetséges útja van.

Az identitás elérése:

Azon fiatalok ki- és megkűzdött identitás állapota, akik már átestek az önmeghatározás korszakán, túl vannak a szociális szerepvállaláson, pályát választottak, elkötelezték magukat valamilyen eszme mellett.

Korai zárás:

Ki nem küzdött én-azonosság, amelyben a fiatalok elkötelezték magukat eszme és foglalkozás mellett, de nem mentek át a krízisen. Kérdések, kérdőjelek nélkül fogadták el a család vallási, politikai meggyőződését. Külső hatásra választottak szakmát, hivatást, az én-képből sok minden kiszorult.

Moratórium: A serdülőkori a haladék időszaka, éppen megélik az identitáskrízist, keresik a válaszokat, kritikusan értékelik a felnőttek rájuk vonatkozó terveit. Ha a moratórium elmarad, akkor beszélünk korai zárásról. Ha túl hosszúra nyúlik, ideje meghatározatlanná válik, az az identitásdiffúzió.

Identitásdiffúzió = identitáskonfúzió:

Sem krízis, sem elköteleződés nincs, de nincs kialakult én-kép sem. A szerepek állandó cseréje lehetetlenné teszi az elköteleződést. A serdülőkor eme hosszú időre kitolt periódusa állandó életformává lesz. Talán egyik szakaszban sem látszik annyira világosnak az “identitáskrízis” kifejezés értelme, mint ebben a szakaszban. A krízis azonban nem válság, Erikson az önmagunkban való kételkedést az egészséges pszichoszociális fejlődés szerves részeként értelmezi. Ennek megfelelően a serdülőkorban számos hiedelem, szerep és viselkedésmód fel- és kipróbálható, módosítható, illetve elvethető az integrált énfogalom – identitás – keresése során. Az identitáskrízis ideális esetben a húszas életévek elejére vagy közepére megoldódik, s az egyén továbbhaladhat más életfeladatok felé.

6. Intimitás az izolációval szemben: a szeretet

A fiatal felnőttek – sikeresen túljutva a pszichológiai létezés legfontosabb döntésein – intim, baráti és társasági kapcsolatokat keresnek, felkészülnek arra, hogy képesek legyenek elkötelezettségeik teljesítésére, akkor is, ha azok áldozatokkal járnak. Az intimitás igénye és képessége – az immáron stabil én uralkodása a megelőző szakaszok szerv-modalitásainak, harmónia a vágyak és a megvalósulás lehetőségei között – feltétele annak, hogy életükben először képesek legyenek egy szeretett partnerrel teljes odaadással, feloldódással járó szexuális kapcsolatra, családalapításra, anélkül, hogy az én-vesztés szorongása megakadályozná őket ebben. Az intimitás iránti vágy természetesen nem korlátozódik a szexualitásra: fiatal felnőtteknek szükségük van valakire, akit szeretni lehet, akivel meg tudják osztani az élet valamennyi érdekszféráját, annak érdekében, hogy mindezt – mint az emberi élet perspektivikusságát – születendő utódaik számára is lehetővé tegyék. A kölcsönös szeretet érzése e korszak alapérzése, ráépülve megelőző fejődési szakaszok szeretet-élményeire: a csecsemő anyaszeretetére, a serdülőkori “belehabarodásra”, egészen addig a szeretetig, amit valaki a mások iránti gondoskodásban mutat, s ez csak ebben a fejlődési szakaszban jelenik meg. Az intimitás tehát a bizalom, nyíltság, megbízhatóság, másképp fogalmazva az érzelmi biztonság magas fokát igényli. Ez jelentheti ugyanakkor az intimitás veszélyét is, kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget. Ha pedig valaki sebezhető, falakat emel maga köré és elszigetelődik. Az intimitás elkerülése ebben az életperiódusban átmeneti megoldásnak tűnik. Másik „megoldás” az, ha valakinek sok felszínes társas, vagy akár szexuális kapcsolata is van. A gyakori váltogatás igazából az intimitás elkerülésére jó, (vagy arra, hogy az egyén bepótolja a korábban elmulasztott szexuális identitásának megerősítését) hiszen a futó kapcsolatok nem alkalmasak mélyebb megismerésre. Amikor a kapcsolatok sorrra elakadnak, amint az intimitás megjelenne, előbb-utóbb szembe kell nézni a valósággal: át tudom-e magam adni igazán és feltétel nélkül a másiknak? E szakasz krízise: intimitás vagy izoláció arra kényszerít, hogy újragondoljuk eddigi életelveinket, az önállóság, nem jelent-e egoizmust? A kompromisszumkészség nem „behódolás”, a lemondás, elfogadás, lojalitás új értékek az emberi kapcsolatokban. Ezek a kényszerű felismerések a személyiség gazdagodásának feltételei. Az intimitás túlpartján tehát az izoláció, a kapcsolatok elkerülése áll, amikor a személy képtelen intim kapcsolatba bevonódni az én-vesztés fenyegető élménye nélkül.

7. Alkotóképesség a stagnálással szemben: a gondoskodás

A korszak a “teremtés”, produktivitás – utódok, a munka, mint ego-involvált alkotás – és a gondoskodás, törődés, “a felelősséggel létrehozott dolog libidinózus megszállásának” időszaka. Ahogyan egy régi szólás is mondja: “nemzz egy fiút, írj egy könyvet, ültess egy fát”. Az alkotóképesség fő formái az új generáció megalapítása és felnevelése. Megtanítani őket mindarra, amit fontosnak tartunk, átadni azt a tudást, ami feltétele kultúrák túlélésének, szokások és (akár családi) legendák fennmaradásának, amiről életünk “szól”. Az alkotóképesség tágabb értelemben gondoskodás mindannak a technikai és szellemi értéknek az átörökítéséről, amelyek a felnövekvő generáció számára a létrehozható jövőbe vetett hit alapjai, miközben megélhetjük azt az identitás-élményt, hogy szükség van ránk, szerepünk, jelentésünk van a világban. A fejlődési krízis megoldatlansága a stagnálás “én szikkasztó” élménye, üresség, céltalanság érzése, én központú viszonyulás egy tulajdonképpen “idegen” világhoz. 8. Én-integritás a kétségbeeséssel szemben: a bölcsesség A pszichoszociális fejlődés utolsó, s egyben legmagasabb foka az integritás elérése, az öregkor egyfajta számvetése: “leltár” döntésekről, sikerekről, kudarcokról, azzal az élménnyel, hogy az élet egyedi és megismételhetetlen, annak mégis sajátos rendje és jelentése van egy nagyobb rendszeren belül. Ha az idős – bölcs – ember úgy érzi, volt értelme életútjának, életstílusa egyediségének, akkor a materiális, s egyben a transzcendens világ alkotórészeként élheti meg saját létezését. Jelzi ezt az a büszkeség, amit átél a nagyapa, amikor megmutatja unokájának: “Látod, ezt a házat én építettem”; vagy az első bevezetés egy teljes élet gyűjtőmunkája eredményeként létrejött családi könyvtárba azzal – a már nem is szükséges utalással -, hogy a folytatás rád vár! Az integritás ellenoldala a kétségbeesés, a létezés csupaszsága, a halálfélelem: nincs már idő az újrakezdésre, az integritás új útjának kimunkálására. Az integritás a bölcsesség én-minősége, az az életstílus amelyet a teljesség érzése kísér, s amely megvéd a befejezettség bénító érzésétől.

Most, hogy a végére jutottunk a nyolc szakasznak fordítsunk némi időt az alábbi táblázatra. Itt láthatjuk a szakaszok legfontosabb jellemzőit: az adott fejlődési szakasz megoldandó krízisét, társas kapcsolatát, a megoldott krízis identitás-elemét, esetleges patológiás kimeneteleket, ritualizációit és végül azokat a téves kifutásokat (ritualizmusok), amelyek inkább gúzsba kötik az embert semmint felszabadítanák. Sokat segíthet az elmélet megértésében az, ha megfigyeljük mi egy szakasz előzménye, s mi követi azt ( pl. ősbizalom

Share