Share

Fejlődéslélektan, 7. tétel, pszichológia távoktatás

Kidolgozta Henter Gábor

7. tétel

Evoluciós modellek jelentősége a fejlődéslélektanban.

Bevezetés

Az evolúciós pszichológia kutatásainak célja az emberi elme szerkezetének felderítése és megértése; olyan megközelítés a pszichológián belül, amely az evolúciós biológiai ismereteket és elveket az emberi elme szerkezetének kutatásában hasznosítja. Nem kutatási terület: gondolkodásmód, amelyet a pszichológia bármely területén alkalmazhatunk.

E nézet szerint az elme olyan információfeldolgozó eszközök összessége, amelyeket a természetes kiválasztódás a vadászó-gyűjtögető őseink előtt álló adaptációs problémák megoldására tervezett.

Az agy, elme és viselkedés e szemlélete megváltoztatja a régi témák megközelítési módját, és új utakat is nyit.

William James termékenyítő hatású könyvében, a Principles of Psychologyban (1890) sokat beszélt az “ösztönökről”. Ezzel a kifejezéssel (nagyjából) olyan specializált neurális áramkörökre utalt, amelyekkel a faj minden egyede rendelkezik, és amelyek a faj evolúciós történetének termékei. Összességében ezek az áramkörök alkotják azt, amit (a mi fajunk esetében) “emberi természet”-nek nevezünk.

Elterjedt nézet volt (és még mindig az), hogy az állatokat az “ösztöneik” vezérlik, míg az ember elvesztette ösztöneit, és az “esze” irányítja; intelligánciák ezért sokkal rugalmasabb. William James ennek az ellenkezőjét vallotta. Azt állította, hogy az emberi viselkedés azért rugalmasabb, mert több ösztönnel rendelkezünk, mint az állatok, s nem azért, mert kevesebbel. Ezekre az ösztönökre azonban általában fel sem figyelünk, mert az információt erőfeszítés nélkül és automatikusan dolgozzák fel. Gondolkodásunkat olyan erősen strukturálják, hogy a “normális” viselkedést természetesnek vesszük, nem is érzékeljük, hogy magyarázatra szorul. Ez az “ösztönvakság” nehezíti meg a pszichológia tanulmányozását. A probléma leküzdésére James azt javasolta, hogy “tüntessük fel a természetest különleges színben”.

Az evolúciós megközelítés erős lencse, amely korrigálja az ösztönvakságot. Lehetővé teszi, hogy felismerjük, milyen természetes képességek léteznek; jelzi, hogy az elme e képességek gyűjteménye, és felépítésükre vonatkozóan pozitív elméleteket javasol. Einstein egyszer megjegyezte: “Elméletünk meghatározza, hogy mit figyelhetünk meg”. Az evolúciós beállítódás azért hasznos az elmét – ezt a fantasztikus komplexitású biológiai rendszert – tanulmányozó pszichológusok számára, mert ennek köszönhetően láthatóvá válnak az elme felépítésének körvonalai. Az adaptációs problémákra kidolgozott elméletek irányíthatják a kognitív programokra vonatkozó kutatásokat; a kognitív programokról szerzett tudásunk alapján pedig vizsgálhatjuk e programok idegi alapjait (lásd 1. ábra).

Adaptációs probléma

__

Kognitív program

__

Neurofiziológiai alapok

1.ábra: A magyarázat három egymást kiegészítő szintje az evolúciós pszichológiában. Következtetéseket (melyeket nyilak jelölnek) egyik szintről a másikra vonatkozóan tehetünk.

A kognitív pszichológia, az evolúciós biológia és az idegtudományok fejlődésének három évtizede megmutatta, hogy az elme leírása gyökeresen elhibázott. Az evolúciós pszichológia alternatív nézőpontot kínál. Az új nézet szerint minden normális emberi elmében megbízhatóan kifejlődik a gondolkodó és szabályozó áramkörök alapvető együttese: ezek funkcionálisan specializálódtak, és gyakran területspecifikusak. Az áramkörök szervezik tapasztalataink értelmezésének módját, bizonyos visszatérő fogalmakat és motivációkat fecskendeznek mentális életünkbe, továbbá egyetemes jelentéskereteket nyújtanak ahhoz, hogy  mások cselekedeteit és szándékait megérthessük. A felszíni variancia szintje alatt az egyetemes emberi gondolkodó-áramkörök révén minden ember osztozik bizonyos nézetekben és feltételezésekben a világ és az emberi cselekedetek szerkezetére vonatkozóan.

A pszichológia a biológia egyik ága, amely (1) az agyakat, (2) az agy információfeldolgozó folyamatait és (3) az információfeldolgozó programok viselkedés-létrehozó módozatait vizsgálja. Ha ezt felismerjük, a biológiában kifejlesztett következtetési módszerek használhatók arra, hogy megértsük a pszichológiát. Itt áll az az öt, biológiából származó alapelv, amelyet az EP-k alkalmaznak az emberi elme felépítésének megértésére tett kísérleteik során. Az öt elvet a pszichológián belül bármely tárgyra lehet alkalmazni. Az elvek megfigyelések szervezve lehetővé teszik számunkra, hogy felfedezzük a kapcsolatot egészen távoli területek, például a látás, gondolkodás és szexualitás között is.

1. elv. Az agy fizikai rendszer. Úgy működik, mint egy számítógép. Áramköreit olyan viselkedési módok létrehozására tervezék, amelyek illeszkednek a környezeti körülményekhez.:

Az agy fizikai rendszer, amelyet kizárólag a fizika és a kémia törvényei irányítanak. Minden gondolatunkat, reményünket, álmainkat és érzelmeinket a fejünkben lezajló kémiai reakciók hozzák létre (kijózanító gondolat). Az agy feladata az információfeldolgozás, vagyis az agy olyan számítógép, amely szilikonchipek helyett szerves (szén alapú) összetevőkből épül fel. Sejtekből áll: elsősorban információátvitelre specializálódott idegsejtekből és támasztószerkezeteikből.

Az idegsejtek magasan szervezett kapcsolatait áramkörökként képzelhetjük el. Ezek az áramkörök határozzák meg, hogy az agy hogyan dolgozza fel az információt, mint ahogy számítógépünkben is az áramkörök határozzák meg az információfeldolgozás módját. Agyi idegi áramköreink testünkön végigfutó érzékelő és mozgató idegsejthalmazokhoz kapcsolódnak. A mozgató idegsejtek mozgatják az izmokat: ezt nevezzük viselkedésnek.

Az agyi áramköröket tehát a környezetből érkező információra válaszként adott mozgás – viselkedés – létrehozására tervezték. Agyunk – e nedves számítógép – feladata, hogy olyan viselkedést hozzon létre, amely megfelel a környezeti feltételeknek.

2. elv. A természetes szelekció oly módon alakította ki idegi áramköreinket, hogy képesek legyünk megoldani a fajunk evolúciós története folyamán felmerült problémákat:

Mi számít “megfelelő” viselkedésnek? A “megfelelő” különböző organizmusok esetében mást és mást jelent. Vannak olyan receptoraink, amelyeket ingerületbe hoz az ürülék látványa és szaga. Így van ezzel a házilégy is. Ürülék jelenlétének érzékelésekor más számít megfelelő viselkedésnek esetünkben, és más a házilégy esetében. A nőstény házilégy számára, ha ürülékszagot érez, annak megközelítése, a leszállás és a peték lerakása a környezeti körülményeknek megfelelő viselkedés. Az ürülék a házilégy lárvái számára táplálék – így egy házilégylárva számára az a megfelelő viselkedés, ha trágyát eszik.

Számunkra ezzel szemben az ürülék fertőző betegségek forrása. Nem jelent táplálékot, sem megfelelő helyszínt a gyerekneveléshez, és nem kínál jó terepet az ismerkedéshez sem. Egy emberi lény esetében az a megfelelő viselkedés, ha igyekszik minél távolabb kerülni a szag forrásától. Arcizmaink felveszik az undor kulturálisan egységes arckifejezését, és orrunk felhúzódik, hogy megvédje a szemeket és az orrot a kipárolgástól; a nyelv enyhén előrenyúlik, mintha kilökne valamit a szájból. Számunkra a trágya “undorító”. Egy nőstény házilégy számára, aki jó környéket és egy szép lakóhelyet keres, ahol felnevelheti a gyerekeit, az a rakás trágya egy gyönyörű látomás – valóságos palota. (Egy rakás trágya, mint palota – ezt értette William James azalatt, hogy tegyük a természetest különössé.)

A különböző környezetek önmagukban nem határozzák meg, hogy mi számít “megfelelő viselkedésnek”. Nem mondhatjuk, hogy “A környezetem tette ezt velem!”, és aztán annyiban hagyjuk a dolgot. Egy számítógépet vagy áramkört elvileg meg lehet úgy tervezni, hogy bármely adott környezeti ingert bármely viselkedéssel összekapcsoljon. Hogy az inger milyen viselkedéshez vezet, az a szervezet idegi áramköreinek függvénye. Ha agyakat építhetnénk, alkothattunk volna egy olyan embert is, aki megnyalja a szája szélét és megterít, ha egy friss halom trágyát lát. A természetes kiválasztódás nem a “faj érdekében” működik, ahogy azt sok ember gondolja. Olyan folyamat, amelyben egy fenotipikus szerkezeti vonás saját elterjedéséhez vezet a populáción belül (ez akár olyan esetekben is előfordulhat, amikor ez a faj kipusztulásához vezet). A fenti példához kapcsolódva a természetes kiválasztódást tekinthetjük az “egyél trágyát, és halj meg!” elvnek. A biztonságos ennivalók megkülönböztetésének problémáját minden állatnak meg kell oldania. Az ember számára az ürülék nem biztonságos élelem – fertőző betegségek forrása. Most képzeljünk el egy ősi emberi lényt olyan idegi áramkörökkel, amelyek édessé teszik a trágya szagát – ő, ha elment egy rakás trágya mellett, legszívesebben nekivetette volna magát. Ezzel megnőtt volna annak az esélye, hogy elkapjon valamilyen betegséget. Ha végül aztán megbetegszik, túl fáradt lett volna ahhoz, hogy táplálékot és társat keressen, és talán idő előtt meghal. Ezzel szemben az a személy, akit idegi áramkörei az ürülék elkerülésére kényszerítenek, ritkábban betegszik meg. Több ideje marad arra, hogy táplálékot és társakat szerezzen, és tovább él. Az első személy trágyát eszik és meghal, a második elkerüli azt és él. Így a trágyaevőnek kevesebb gyereke lesz, mint a trágyakerülőnek. Mivel a gyermekek idegi áramkörei általában a szülőkére hasonlítanak, a következő generációban kevesebb trágyaevő és több trágyakerülő lesz. Generációról generációra haladva a trágyaevők végül eltűnnek a populációból. Miért? Mert trágyát ettek és kihaltak. A populációban fennmaradt egyedüli embertípus olyan lesz, mint mi – a trágyakerülők leszármazottja.

Azért éppen az adott áramkörökkel rendelkezünk, mert ezek az áramkörök sikeresebbek voltak az őseink előtt felmerülő problémák megoldásában. Az agy egy természetesen konstruált komputációs rendszer; feladata az, hogy adaptációs információfeldolgozási problémákat oldjon meg (ilyen például arcfelismerés, veszélyértelmezés, nyelvelsajátítás, vagy a tájékozódás). Az evolúciós idő során áramkörei azért épültek be a szerkezetébe, mert olyan módon “gondolkodtak” vagy “dolgozták fel az információt”, hogy az növelte a viselkedés és a fiziológiai folyamatok adaptív szabályozását.

Áramköreinket nem egyszerűen csak bármilyenfajta régi típusú probléma, hanem adaptációs problémák megoldására tervezték. Az adaptációs problémáknak két meghatározó jellegzetességük van: (a) egy faj evolúciós története során újból és újból felbukkannak, (b) olyan problémák, amelyek megoldása hatással volt egyedi szervezetek szaporodására, függetlenül a hatás közvetettségétől és mértékétől. Ez azért van így, mert a differenciális szaporodás (nem pedig a túlélés önmagában) a természetes kiválasztódás hajtómotorja. Képzeljük el egy olyan áramkörnek a sorsát, amelynek a hatása átlagban az, hogy növeli az őt kialakító szervezet szaporodási arányát, de ugyanakkor csökkenti annak átlagéletkorát (pl. olyan áramkör, amelynek köszönhetően az anyák életüket kockáztatják gyermekeik megmentéséért). Ha ez a hatás több generáción keresztül fennmarad, akkor megnő a populáción belüli gyakorisága. Ezzel szemben minden olyan áramkör, amelynek átlagos hatása az, hogy csökkenti az organizmus szaporodási arányát, végül eltűnik a populációból. A legtöbb adaptációs probléma az organizmus boldogulásával kapcsolatos: mit eszik, mi eszi meg őt, kivel párosodik, ki párosodik vele, és így tovább. Az adaptációs problémák jelentik az egyedüli problémaosztályt, amelyeknek megoldására a természetes kiválasztódás áramköröket tud tervezni.

3. elv. A tudatosság csak a jéghegy csúcsa, az elmében folyó dolgok jelentős része rejtve marad előttünk. Ennek következtében tudatos élményeink félrevezethetnek bennünket, és áramköreinket a valóságosnál sokkal egyszerűbbnek gondoljuk. A legtöbb, élményszinten könnyűnek tűnő problémát valójában nagyon nehéz megoldani; megoldásuk rendkívül bonyolult idegi áramköröket igényel.

Az agyunkban zajló folyamatok nagy részének nem vagyunk, és nem is lehetünk tudatában. Képzeljük el, hogy az agy az egész szövetségi kormány, tudatosságunk pedig az Egyesült Államok elnöke. Most gondoljunk magunkra – arra, amit tudatosan “énként” élünk meg – mint az Elnökre. Ha én volnék az elnök, honnan tudhatnám, hogy mi történik a világban? A kabinet tagjai, például a Nemzetvédelmi Miniszter, elmondanának néhány dolgot, például hogy a boszniai szerbek megsértik a tűzszüneti egyezményt. Honnan tudnak a kabinet tagjai ilyen dolgokat? Onnan, hogy a Külügyminisztériumban több ezer hivatalnok, Szerbiában és a világ más részein többezer CIA-ügynök, több ezer tengerentúlon állomásozó csapat és több száz tudósító gyűjt és dolgoz fel irdatlan mennyiségű információt a világ minden tájáról.

Ugyanígy van ez tudatos élményeinkkel is. Pusztán néhány magas szintű következtetésnek leszünk tudatában, amelyeket a sok ezer specializált mechanizmus továbbít: némelyik érzékleti információt gyűjt a világból, mások elemzik és értékelik az információt, ellenőrzik a következetlenségeket, kitöltik a réseket, kitalálják, hogy az egész mit jelent.

Vegyük például a látást. Tudatos élményeink szerint a látás egyszerű dolog: kinyitjuk a szemünket, a fény megcsapja a retinánkat, és – íme! – látunk. Mindez erőfeszítés nélkül történik, automatikus, megbízható, gyors, tudattalan, és nem igényel explicit tanítást – senkinek nem kell iskolába járnia ahhoz, hogy megtanuljon látni. Ez a látszólagos egyszerűség azonban megtévesztő. Retinánk egy fényérzékeny sejtekből álló kétdimenziós lemez, amely befedi szemgolyónk hátulját. Rendkívül összetett problémákat vet fel az, hogy kitaláljuk, milyen háromdimenziós tárgyak léteznek a világban pusztán annak alapján, hogy milyen fényérzékeny kémiai reakciók zajlanak ezen a kétdimenziós sejtsoron – ezek a problémák annyira komplexek, hogy egyetlen számítógép-programozó sem tudott még olyan robotot létrehozni, amely úgy látna, mint mi. Az agyunkkal látunk, nem csak a szemünkkel, és agyunk rengeteg speciális célú áramkörhalmazt tartalmaz – mindegyik a probléma más és más összetevőjének megoldására specializálódott. Sokféle áramkörre van például szükségünk ahhoz, hogy lássuk: az anyánk sétál. Vannak olyan áramköreink, amelyek arra specializálódtak, hogy (1) a tárgyak formáját elemezzék; (2) a mozgás jelenlétét észleljék; (3) a mozgás irányát észleljék; (4) megbecsüljék a távolságot; (5) elemezzék a színt; (6) egy tárgyat emberként azonosítsanak; (7) felismerjék, hogy az arc, amit látunk, anyánk arca. Minden egyes áramkör továbbadja saját információját a magasabb szintű áramkörök felé, amelyek összevetik a különböző áramkörök által létrehozott “tényeket”, és feloldják az ellentmondásokat. Aztán ezeket a következtetéseket továbbadják még magasabb szintű áramköröknek, amelyek összeillesztik az egészet, és átadják a végső jelentést az Elnöknek – tudatosságunknak. Ez az “elnök” azonban csak annak a látványnak lesz tudatában, hogy anyu sétál. Bár minden egyes áramkör egy körülhatárolt feladat megoldására specializálódott, mind együttműködnek egy összehangolt funkcionális végeredmény érdekében – ebben az esetben ez a vizuális világ tudatos élménye. A látás pontosan azért erőfeszítés nélküli, automatikus, megbízható és gyors, mert rendelkezünk ezzel a bonyolult, specializált gépezettel.

4. elv. A különböző adaptációs problémák megoldására különböző agyi áramkörök specializálódtak.

Testünk szervekre tagolódik, például szívre és májra. A vér keresztülpumpálása a testen és a méregtelenítés két nagyon különböző probléma: testünk ezért különböző eszközökkel rendelkezik mindegyiknek a megoldására. A szív felépítése a vér pumpálására specializálódott, a máj felépítése pedig a méregtelenítésre. Májunk képtelen pumpaként működni, szívünk pedig teljesen alkalmatlan a méregtelenítésre.

Ugyanezen okból elménk nagyszámú funkcionálisan specializálódott áramkörből áll. Van például néhány látásra specializálódott idegi áramkörünk. Más idegi áramkörök felépítése a hallásra specializálódott: észlelik a légnyomás változásait, és kivonják ebből az információt. Nem vesznek részt a látásban, a bosszúban vagy bármi másban. Megint más idegi áramkörök a szexuális vonzalomra specializálódtak – vagyis azt határozzák meg, hogy kit találunk szexuálisan vonzónak, mit tartunk szépnek, kivel szeretnénk randevúzni, és így tovább.

A pszichológusok régóta tudják, hogy az emberi agy tartalmaz olyan áramköröket, amelyek az észlelés különböző módjaira, például a hallásra vagy látásra szakosodtak. Egészen mostanáig azonban úgy gondolták, hogy egyedül az észlelés és talán még a nyelv azok a tevékenységek, amelyek specializált kognitív folyamatok működésének eredményeképpen jönnek létre (lásd pl. Fodor 1983).

Az evolúciós perspektíva mást sugall (Tooby és Cosmides 1992). A biológiai gépek arra a környezetre lettek hitelesítve, amelyben evolúciósan kifejlődtek; információt testesítenek meg az ősi világ megbízhatóan visszatérő tulajdonságairól. (Pl. az emberi színkonstancia mechanizmusait a földi megvilágítás természetes változásaihoz állították be; ennek köszönhetően a füvet zöldnek látjuk délben és napnyugtakor is, bár az általa visszatükrözött fény spektrális tulajdonságai jelentősen megváltoznak.) A racionális algoritmusok nincsenek így beállítva, mert tartalomfüggetlenek. A propozicionális kalkulus lehetővé teszi, hogy igaz premisszákból igaz következtetéseket vonjunk le a premisszák tartalmától függetlenül. A Bayes-szabály segítségével az adatok ismeretében kiszámíthatjuk egy hipotézis valószínűségét; ez is tartalomfüggetlen: alkalmazhatjuk orvosi diagnózisra, kártyajátékokra, vadászati sikerre vagy bármi másra. Nem tartalmaz területspecifikus tudást, tehát nem támogathat olyan következtetéseket, amelyek a párválasztásra érvényesek, de mondjuk a vadászatra nem. (Ez az ára a tartalomfüggetlenségnek.)

Az evolúciósan kialakult problémamegoldók azonban puskákkal vannak felszerelve: amikor szembesülnek egy problémával, már sok mindent “tudnak” róla. Egy újszülött agyának például vannak olyan válaszrendszerei, amelyek “elvárják”, hogy arcok legyenek a környezetében. Már a 10 percnél fiatalabb csecsemők is az arcszerű mintázatok irányába fordítják szemüket és fejüket, de ugyanennek a mintázatnak az összekevert, ugyanolyan téri frekvenciájú változatára nem reagálnak így (Johnson és Morton 1991).

E kitüntetett hipotézisek nélkül a fejlődő gyerek nagyon keveset tanulhatna a környezetéről. Egy autista gyermeknek például normális tartományban van az IQ-ja, érintetlenek az észlelőrendszerei, ennek ellenére képtelen mentális állapotokra vonatkozó egyszerű következtetéseket levonni (Baron-Cohen 1995). A Williams-szindrómás gyermekek értelmi fogyatékosak és nagyon egyszerű téri feladatokat is nehezen tanulnak meg, de jól teljesítenek olyan helyzetekben, ahol mások mentális állapotára vonatkozó következtetéseket kell levonni. Bizonyos gondolkodási mechanizmusaik sérültek, de elmeolvasó rendszerük érintetlen.

A különböző problémák eltérő puskákat igényelnek. Minél több puskája van egy rendszernek, annál több problémát tud megoldani. =>A szándékokról, vélekedésekről és vágyakról való tudás például, amely lehetővé teszi, hogy kikövetkeztessük mások viselkedését, félrevezető, ha élettelen tárgyakra alkalmazzuk. Ilyen esetben jobb két gép, mint egy. Ez azt sugallja, hogy sok evolúciósan kialakult kognitív mechanizmus területspecifikus: bizonyos tartományokban aktiválódnak, másokban nem. Néhány racionális módszereket testesít meg, másoknak speciális célú következtetési mechanizmusaik vannak, amelyek nem a logikai formára, hanem tartalomtípusokra válaszolnak – olyan folyamatok, amelyek egy konkrét tartomány stabil ökológiai szerkezetében jól működnek, de hamis vagy ellentmondásos következtetésekhez vezetnek, ha ezen a területen kívül alkalmazzuk őket.

A Bayes-szabály, a modus ponens, és más “racionális”, matematikából vagy logikából származó eljárások végrehajtására korlátozott gépek a fent körvonalazott rendszerhez képest komputációsan gyengék (Tooby és Cosmides 1992). Az általuk megtestesített racionalitáselméletek “környezetfüggetlenek” – úgy tervezték őket, hogy érvényes következtetéseket vonjanak le minden területen. Mivel nincs előre megírt “puskájuk”, kevés deduktív következtetést tudnak levonni egy területre nézve; nincsenek előzetes feltételezéseik, így kevés induktív következtetésre jutnak, mert műveleteiket eltéríti a kombinatorikus robbanás. A területspecifikus és területfüggetlen módszerek közötti különbség hasonló a szakértők és kezdők különbségére: a szakértők gyorsabban és hatékonyabban oldják meg a problémákat, mert már sokat tudnak az adott problématartományról.

5. elv. Modern koponyánkban kőkori elme lakik.

A természetes kiválasztódásnak hosszú időre van szüksége egy bonyolultabb áramkör megtervezéséhez. A környezethez illeszkedő áramkörök megépítéséhez szükséges idő olyan hosszú, hogy még elképzelni is nehéz. Még a viszonylag egyszerű változások is több tízezer évig tarthatnak.

Az a környezet, amiben az emberek – és így az emberi elmék is – kifejlődtek, nagyon különbözött mai környezetünktől. Őseink fajunk evolúciós történetének több mint 99%-át vadászó-gyűjtögető társadalmakban töltötték. Elődeink néhány tucat egyénből álló kisebb nomád csoportokban éltek, és mindennap gyűjtögetéssel vagy vadászattal szerezték meg élelmüket. Őseink idejüket valójában egy egész életen át tartó vándortáborban töltötték; ez az életforma az elmúlt tízmillió év nagy részében fennmaradt.

A természetes kiválasztódás tízmillió éven keresztül lassan, generációról generációra faragta az emberi elmét, előnyben részesítve a vadászó-gyűjtögető őseink napi problémáinak megoldásában jól működő áramköröket. Akiknek az áramkörei alkalmasabbak voltak e problémák megoldására, több utódot hagytak: mi tőlük származunk.

Modern koponyánkban tehát kőkori elme lakik. Mai elménk működésének megértéséhez a kulcsot az a felismerés adja, hogy áramköreit nem a mai amerikai ember, hanem vadászó-gyűjtögető őseink napi problémáinak megoldására tervezték. E kőkori prioritások olyan agyat hoztak létre, amely bizonyos problémák megoldásában sokkal jobb. Könnyebben tudunk például kis, vadászó-gyűjtögető csoport méretű társaságokkal foglalkozni, mint többezres tömegekkel; könnyebben megtanulunk a kígyóktól félni, mint a konnektoroktól, bár a konnektorok a legtöbb amerikai számára nagyobb veszélyt jelentenek. Sok esetben agyunk jobb azoknak a problémáknak a megoldásában, amelyekkel az afrikai szavannán találkozott, mint az olyan, ismerősebb feladatok megoldásában, amelyekkel az osztályteremben vagy egy modern városban kell szembenéznünk. A fenti állítás, miszerint modern koponyánkban kőkori elme lakik, nem jelenti azt, hogy agyunk nem eléggé kifinomult. Épp ellenkezőleg: egy rendkívül kifinomult számítógép, amelynek áramköreit őseink visszatérő problémáinak megoldására tervezték.

A viselkedés magyarázatának szükséges (bár nem elégséges) feltétele, hogy leírja a viselkedést létrehozó komputációs gépezet felépítését. A viselkedést a jelenben olyan információfeldolgozó mechanizmusok hozzák létre, amelyek azért léteznek, mert problémákat oldottak meg a múltban – azokban az ősi környezetekben, amelyekben az emberi vonal kifejlődött.

Ezen okból az evolúciós pszichológia hajthatatlanul múltorientált. A múltban hatékony kognitív mechanizmusok azonban nem szükségszerűen eredményeznek adaptív viselkedést a jelenben. Az EP-k elutasítják azt az elképzelést, hogy a viselkedést “megmagyaráztuk”, ha kimutattuk, hogy modern körülmények között növeli a rátermettséget (Symons 1990; Tooby és Cosmides 1990a).

Öröklés vagy környezet: az adaptációs nézőpont

A terület meghatározó jellemzője a szokásos öröklődés-környezet ellentétpár – ösztönök vs. gondolkodás, veleszületett vs. tanult, biológiai vs. kulturális – nyílt elutasítása. A környezet egy adott organizmusra gyakorolt hatása nagyban függ az organizmus evolúciósan kialakult kognitív architektúrájának részleteitől. Éppen ezért az emberi viselkedés koherens “környezetelvű” elméletei mind “nativista” állításokat tesznek evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmusaink pontos formájára nézve. Egy EP számára a valódi tudományos kérdések ezeknek az evolúciósan kialakult mechanizmusoknak a felépítését, természetét és számát érintik, nem pedig a “biológiai vagy kulturális” torz szembeállítását.

Az architektúra középpontba helyezése.

Az absztrakció bizonyos fokán minden faj rendelkezik egy egyetemes, fajspecifikus, evolúciósan kialakult architektúrával.

A kognitív architektúra, mint a fenotípus minden más aspektusa is a zápfogaktól kezdve az emlékezeti áramkörökig, a gének és a környezet együttes terméke. Egy architektúra fejlődése azonban genetikai és környezeti támadásokkal is ütköztetve van, így az az emberi környezetek (ősi szempontból) normális tartományán belül megbízhatóan kifejlődik. Az EP-k nem feltételezik, hogy a gének fontosabb szerepet játszanak a fejlődésben, mint a környezet, vagy hogy a “veleszületett tényezők” fontosabbak, mint a “tanulás”. Az EP-k ezeket a dichotómiákat tévesnek tartják és elutasítják.

Az evolúciós pszichológia nem viselkedésgenetika!

Sok organizmus fejlődési mechanizmusait a természetes szelekció úgy tervezte, hogy különböző környezetekben különböző fenotípusokat hozzanak létre. Bizonyos halak például képesek változtatni a nemüket. A kékfejű ajakoshal olyan csoportokban él, amelyek egyetlen hímből és sok nőstényből állnak. Ha a hím meghal, a legnagyobb nőstény átváltozik hímmé. Az ajakoshalat úgy tervezték, hogy egy társas kulcsingerre – a hím jelenlétére vagy hiányára – megváltoztassa a nemét.

Ha birtokunkban van egy faj fejlődési mechanizmusainak oki térképe, a környezet megváltoztatásával megváltoztathatunk egy fejlődő fenotípust. Képzeljük el, hogy elültetjük egy tűlevelű fenyő magját vízbe, és egy vele azonos magot a szárazföldön. A vízbe ültetett magból széles levelű növény fejlődik ki, a szárazföldi pedig keskeny leveleket fejleszt. A környezeti variancia e dimenziójára adott válasz a faj evolúciósan kialakult felépítésének részét alkotja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a környezet bármely aspektusa befolyásolhatja a tűlevelű fenyő levélszélességét. Ha például verseket olvasunk neki, az nem lesz rá hatással. Ugyanígy azt sem jelenti, hogy a növényt a környezet változtatásával bármilyen levélforma kialakítására kényszeríthetjük: olló nélkül nagyon nehéz lesz elérnünk, hogy levelei az Enterprise űrhajó formáját vegyék fel.

Az emberek hajlamosak a géneket misztikusnak tekinteni; úgy kezelik őket, mint olyan “esszenciákat” amelyek elkerülhetetlenül viselkedéshez vezetnek, függetlenül attól a környezettől, amelyben kifejezésre kerülnek. A gének egyszerű szabályozó elemek, olyan molekulák, amelyek az őket körülvevő környezetet egy organizmussá rendezik össze. Semmi varázslat nincs a folyamatban: A DNS RNS-be íródik át; a sejteken belül, a riboszómáknál az RNS átíródik a fejlődést szabályozó fehérjékbe – enzimekbe. A fenotípusnak nincs olyan aspektusa, amelyet ne befolyásolhatna valamilyen környezeti manipuláció. Mindössze azon múlik, hogy mennyire akarunk zseniálisak lenni és beavatkozni. Ha egy emberi zigótát (egy megtermékenyített petesejtet) folyékony nitrogénba ejtünk, nem fog csecsemővé fejlődni. Ha éppen a megfelelő módon lőnénk elektronokat a zigóta riboszómáiba, befolyásolhatnánk, hogy az RNS hogyan fordítódik le fehérjékké. Ha ezt tovább folytatnánk, elvileg egy görögdinnyét vagy egy bálnát is kifejleszthetnénk az emberi zigótából. Nincs ebben semmi varázslat, csak kauzalitás.

Már születéskor jelen van?

Néhányan azt gondolják, hogy ha meg akarjuk mutatni, hogy a fenotípus valamely aspektusa része evolúciósan kialakult architektúránknak, meg kell mutatnunk, hogy születésünktől fogva jelen van. Ezzel azonban összekeverjük a szervezet “kezdőállapotát” annak evolúciósan kialakult architektúrájával. A csecsemőnek születéskor nincs foga – fogai elég sokkal a születés után fejlődnek ki. Ez azt jelenti, hogy a csecsemők “megtanulják”, hogy legyen foguk? És mi van a mellekkel? A szakállal? Azt várjuk, hogy az organizmusoknak olyan mechanizmusaik legyenek, amelyek az éppen adott életszakaszukhoz adaptálódtak (gondoljunk a tengeri zsákállatra!) – végül is a csecsemő adaptációs problémái eltérnek a felnőttétől.

Ez a téves felfogás gyakran hibás érvekhez vezetett. Például van, aki azt gondolja, hogy ha van olyan információ a kultúrában, ami tükrözi az emberek viselkedésmódját, akkor az a viselkedésük oka. Ha tehát olyan férfiakat látnak a tévében, akik nehezen sírnak, feltételezik, hogy az ő példájuk az oka annak, hogy a fiúk nem mernek sírni. De mi itt az ok, és mi a következmény? Az a tény, hogy a férfiak nem sírnak sokat a tévében, megtanítja a fiúkat arra, hogy ne sírjanak, vagy egyszerűen csak tükrözi a fiúk normális fejlődésmenetét? A konkrét témában végzett kutatások hiányában nem tudjuk megválaszolni ezt a kérdést.

Evolúciósan kialakult architektúránk valamely aspektusa elvileg az életciklus bármely pontján megérhet, és ez agyunk kognitív programjaira éppúgy vonatkozik, mint fenotípusunk többi elemére.

A “Veleszületett” nem ellentéte a “tanultnak”. Az EP-k számára sohasem a “tanulás” vs. “veleszületettség” vagy “tanulás” vs. “ösztön” a kérdés. Ahhoz, hogy bármit is megtanuljunk, az agynak egy bizonyosfajta szerkezettel kell rendelkeznie – végül is másfél kiló zabpehely nem tanul, de másfél kiló agy igen. Ha mérnökként gondolkodunk, mindez világossá válik. Ahhoz, hogy tanuljunk, kell egy olyan mechanizmus, amely ezt okozza. Mivel a tanulás nem történhet meg az őt okozó mechanizmus hiányában, az őt okozó mechanizmus maga nem lehet tanult – “veleszületettnek” kell lennie. Bizonyos tanulási mechanizmusok tehát evolúciósan kialakult architektúránk részét alkotják, és megbízhatóan kifejlődnek a környezeti variancia olyan típusai között, amelyekkel az emberek evolúciós történelmük során általában találkoztak. Bizonyos értelemben kell hogy rendelkezzünk “velünkszületett tanulási mechanizmusokkal” vagy “tanulási ösztönökkel”.

A nyelvelsajátításról szóló vita ezt a kérdést éles megvilágításba helyezi: vajon általános célú kognitív programok, vagy ennek a feladatnak a végrehajtására specializálódott programok eredményezik a nyelv megtanulását?

Ezt a kérdést nem lehet a priori megválaszolni. Ez egy empirikus kérdés, és az eddigi adatok az utóbbi nézet mellett szólnak (Pinker 1999). Bármely megfigyelt viselkedés esetében három lehetséges magyarázat létezik:

1. Egy általános célú program eredménye (ha létezik ilyen).

2. Olyan kognitív programok eredménye, amelyek a konkrét viselkedés létrehozására specializálódtak.

Vagy:

3. Olyan specializálódott kognitív mechanizmusok mellékterméke, amelyek valamilyen más probléma megoldására fejlődtek ki evolúciósan. (Ez utóbbira példa az írás, amely új kulturális találmány.)

Több öröklés több tanulást tesz lehetővé. Az “öröklés” és a “környezet” között nincsen zéró összegű kapcsolat. Az EP-k számára a “tanulás” nem magyarázat, hanem olyan jelenség, ami magyarázatra szorul. A tanulást kognitív mechanizmusok okozzák, és hogy megértsük, hogyan történik, ismernünk kell e mechanizmusok komputációs szerkezetét. Minél gazdagabb a mechanizmusok szerkezete, annál több tanulásra képes az organizmus – a tipegő babák meg tudnak tanulni angolul, de az (egyébként nagy aggyal rendelkező) elefántok és a kutyánk nem, mert az emberek kognitív architektúrája tartalmaz olyan mechanizmusokat, amelyek az elefántban és a kutyában nincsenek meg. A tanulás továbbá nem egységes jelenség: a nyelvtan elsajátítását eredményező folyamatok például különböznek azoktól, amelyek a kígyófóbiák elsajátításához vezetnek. (Ugyanez érvényes a “gondolkodásra” is.)

Hivatkozott irodalom:

Axelrod, R., és W.D. Hamilton (1981): The Evolution of Cooperation. In Science, 211: 1390–1396.

Baillargeon, R. (1986): Representing the Existence and the Location of Hidden Objects: Object Permanence in 6- and 8-month Old Infants. in Cognition, 23: 21–41.

Barkow, J., L. Cosmides és J. Tooby (szerk.) (1992): The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture. NY: Oxford University Press.

Baron-Cohen, S. (1995): Mindblindness: An Essay on Autism and Theory of Mind. Cambridge, MA: MIT Press.

Boyd, R. (1988): Is the Repeated Prisoner’s Dilemma a Good Model of Reciprocal Altruism? In Ethology and Sociobiology, 9: 211–222.

Cheng, P., K. Holyoak, R. Nisbett és L. Oliver (1986): Pragmatic Versus Syntactic Approaches to Training Deductive Reasoning. In Cognitive Psychology, 18: 293–328.

Cosmides, L. és J. Tooby (1989): Evolutionary Psychology and the Generation of Culture, Part II. Case study: A Computational Theory of Social Exchange. In Ethology and Sociobiology, 10: 51–97.

Cosmides, L. (1989): The Logic of Social Exchange: Has Natural Selection Shaped How Humans Reason? Studies with the Wason Selection Task. In Cognition, 31: 187–276.

Cosmides, L. és J. Tooby (1992): Cognitive Adaptations for Social Exchange. In The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture.  J. Barkow, L. Cosmides és J. Tooby (szerk.). NY: Oxford University Press.

Dawkins, R. (1994): A vak órásmester. Budapest: Gondolat.

Fodor, J. (1983): The Modularity of Mind: an Essay on Faculty Psychology. Cambridge: MIT Press.

Hirschfeld, L. és S. Gelman (1994): Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture. NY: Cambridge University Press.

James, W. (1890): Principles of Psychology. NY: Henry Holt.

Johnson, M. és J. Morton (1991): Biology and Cognitive Development: The Case of Face Recognition. Oxford: Blackwell.

Leslie, A. (1994): ToMM, ToBY, and Agency: Core Architecture and Domain Specificity. In Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture. L.Hirschfeld és S.Gelman (szerk.). NY: Cambridge University Press.

Manktelow, K. és J. St. B. T. Evans (1979): Facilitation of Reasoning by Realism: Effect or Non-effect? In British Journal of Psychology, 70: 477–488.

Pinker, S. (1999): A nyelvi ösztön. Budapest: Typotex.

Symons, D. (1990): A Critique of Darwinian Anthropology. In Ethology and Sociobiology 10: 131–144.

Tooby J. és L.Cosmides (1990a): The Past Explains the Present: Emotional SAdaptations and the Structure of Ancestral Environments. In Ethology and Sociobiology, 11: 375–424.

Tooby, J. és L. Cosmides (1990b): On the Universality of Human Nature and the Uniqueness of the Individual: The Role of Genetics and Adaptation. In Journal of Personality 58: 17–67.

Tooby, J. és L.Cosmides (1992): The Psychological Foundations of Culture. In The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture.  J. Barkow, L. Cosmides és J. Tooby (szerk.), 19–136. NY: Oxford University Press.

Trivers, R. (1971): The Evolution of Reciprocal Altruism. In Quarterly Review of Biology, 46: 35–57.

Wason, P. (1983): Realism and Rationality in the Selection Task. In Thinking and Reasoning: Psychological Approaches. J. St. B. T. Evans (szerk.). London: Routledge.

Wason, P. és P. Johnson-Laird (1972): The Psychology of Reasoning: Structure and Content. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Williams, G. (1966): Adaptation and Natural Selection. Princeton: Princeton University Press.

Share