Általános pszichológia, 37. tétel, pszichológia távoktatás
Volf Brigitta jegyzete alapján
A nyelv egy olyan eszköz, ami a társas kapcsolattartást szolgálja, tehát kommunikációs funkciót tölt be.
A nyelv és a megismerés legmagasabb formája, a gondolkodás elválaszthatatlan egymástól, hiszen a nyelv nélkül nem csupán a kommunikáció csorbulna, hanem a megismerés is. Gondolatban összekapcsolunk látszólag egymástól független dolgokat, és új fogalmakat hozunk létre. Ez a nyelv megismerő funkciója.
Beszédünk révén képesek vagyunk önmagunk és társas kapcsolataink szabályozására, de a világ megértésére irányuló törekvéseinket is irányíthatja, ebben rejlik a nyelv szabályozó funkciója. Az emberek manipulációjára is gyakran használunk nyelvi fordulatokat. Pl. ugyanannak a dolognak a megjelölésére két különböző érzelmi sugallatú szót használtak: titkosrendőrség és állambiztonsági szolgálat. A titkosrendőrség iránt jóval kevesebb bizalmat mutattak.
A nyelv beszélt és írott formája egyaránt alkalmas arra is, hogy általa kifejezésre juttassuk érzelmeinket, belső állapotunkat. Egy mély érzelmi állapot kidolgozott, igényes leírása az érzelmi feszültség csökkentését eredményezheti és a gondolataink rendezését. Ebben a nyelv expresszív, kifejező funkciója nyilvánul meg.
Az emberi nyelv digitális jellegű, ami azt jelenti, hogy érzékletes tulajdonságaiban különbözik a tárgytól, amit jelöl, nem utal annak a tulajdonságaira.
Az emberi kultúrák és a nyelv viszonyát elemezve a következő változások sora figyelhető meg:
- Epizódikus kultúra (5 millió év) – ahol a tudás átadása még nincs jelen, történések vannak, de ezeket a szereplők nem rögzítik.
- mimetikus kultúrában (1,5 millió év) – a testi lejátszás, utánzás emelendő ki, de ez még nem elbeszélt formában történik
- mitikus kultúrában (50000 év) megjelenik a nyelvi szemantikus és elbeszélő tudás, ekkor már továbbadható történetek szövődnek
- elméleti kultúrában (10000 év) – a külső tárak és a rögzített tudás lesz a legfontosabb ismérv: a barlangrajzoktól, kőtábláktól, papirusztekercseken és könyveken át egészen a számítógépek merevlemezéig.
Boas kultúrközi vizsgálatokat végzett az indiánok és az eszkimók körében és azt találta, hogy elnevezésbeli eltérések vannak és ez a két nyelv strukturális különbségeire vezethető vissza. Az elnevezésbeli eltérések a világ megtapasztalásának különbségét fogják eredményezni.
Sopin és Whorf hipotézise a nyelvről: anyanelyvünk meghatározza, hogy miként gondolkodunk a világról, ezt nevezzük nyelvi determinizmusnak. Egy adott nyelvben lódolt megkülönböztetések gyakran nem találhatók meg más nyelvekben, ez a nyelvi relativizmus. Tehát a világot olyannak látjuk, amilyennek a nyelv lefesti. Lényeges aspektus, hogy a szókincs az adott kultúrára jellemző módon kódolódik. Pl. az eszkimó szókincsa hófajtákra.
Nyelvi univerzáliák
Minden kultúrában fellelhető hasonló nyelvi szerkezetre vagy szabályalkotási módozatokra utalnak. Az univerzáliák mögött a megismerés pszichológiai (örökletes biológiai) megalapozottsága áll. Pl. Berlin és Kay 1969-es színspektrum kísérlete: alapszíneket és azok arányait mutatták be, különböző kultúrákban élő embereknek, majd azt kérték tőlük, hogy válasszák ki az egyes színek legjobb képviselőit. Azt tapasztalták, hogy a fokális színek kultúránként azonosak. Tehát a színelnevezés azért univerzális, mert a látórendszer univerzális.
A nyelvi relativitás egy kultúrán belül is létezhet. Pl. Bernstein vizsgálatában angliai polgári és külvárosi családokból származó serdülőket vizsgált és két féle nyelvi kódot azonosított: korlátozott nyelvi kódot, szegényes szókincs, nehézkes szabályalkotás, nyelvi sztereotípiák jellemzik többnyire a rossz szociális körülmények között élő fiatalokat, kidolgozott nyelvi kód, gazdag szókincs, választékos beszéd, nyelvi leleményesség jellemző a jobban szituált fiatalokra. Tehát a nyelvi különbségek olykor nem a kultúra, hanem egy adott kultúrán belül a szocializáció következményei.
Forrás: tanulmányi útmutató