Szociálpszichológia, 12. tétel, pszichológia távoktatás
Kidolgozta Henter Gábor
Hewstone et al., 414-419
Def.: – a csoportközi viselkedést egy csoport tagjainak egy másik csoport tagjai iránt tanúsított viselkedése.
Az előítélet mint személyiségtípusok
Előítélet: egy társadalmi csoport tagjaival szemben táplált negatív attitűdök (pl.: rasszizmus, sovinizmus, szexizmus, stb.).
Az egyik elterjedt felfogás szerint az előítélet elsődlegesen személyiségprobléma.
Adorno és mtsai. (1950)
Kiinduló hipotézisük az volt, hogy az egyén társadalmi attitűdjei „a személyiség mélyen rejlő törekvéseit fejezte ki”.A freudi nézőpontnak megfelelően azt gondolták, hogy a legtöbb ember személyiségfejlődésében szerepet játszik a különféle ösztönös szükségleteknek a társadalmi létezés korlátozásai által megvalósuló elfojtása és más mederbe terelése. A szülőket tekintették fő ágensnek, akik a „normál” fejlődésben rendszerint egészséges egyensúlyt tartanak fenn a fegyelmezés és a gyermek önkifejezésének megengedése közt. Azok a szülők, akik túl szigorú fegyelmezési gyakorlatot folytatnak, és túlzottan aggódnak azért, hogy a gyermek kövesse a társadalmi normákat, felbontják ezt az egyensúlyt. Azt gondolták, hogy ennek következtében a gyermek szülőivel szembeni természetes agressziója (ami elkerülhetetlen következménye annak, hogy korlátozzák őket) az annak nyílt kiélésével járó következményektől való félelem miatt más célpontokra helyeződik át. Ennek végeredményeként alakul ki az úgynevezett „tekintélyelvű személyiség”, aki az autorista képviselői iránt túlzottan engedelmes (minthogy ők szimbolizálják a szülőket), a nem saját csoporthoz tartozókkal szemben pedig nyíltan ellenséges.
Adorno és mktsi. kifejlesztettek egy személyiségvizsgáló eljárást – az F-skálát – amelyet abból a célból dolgoztak ki, hogy elkülönítsék egymástól a potenciálisan fasiszta (vagy rasszista) hajlamú embereket és azokat, akiknek „demokratikusabb” hajlamiak vannak. Akik ezen a skálán magas értéket érnek el, nagyon eltérő gyermekkort és dogmatikusabb attítűdöket mondhatnak magukénak, mint az alacsony pontszámok elérők.
Siegel és Siegel (1957):
Azt tapasztalták, hogy azok a diákok, akiket véletlenszerűen egy liberális kollégiumi épületben helyeztek el, egy év múlva a tekintélyelvű attitűdök jelentős csökkenését mutatták, míg azok, akiket konzervatívabb körletekben szállásoltak el, keveset változtak. Ha kiterjesztjük ezt az érvelést társadalmi szintre, akkor kevésbé tudja figyelembe venni az előítélet szociokulturális meghatározóit.
Pettigrew (1958): egyértelműen demonstrálta az előítéletekre vonatkozó kulturális összehasonlító vizsgálatban Dél-Afrikában. Cseppet sem meglepő: a fehérek igen erős feketeellenes előítéletet mutattak, ugyanakkor nem mutattak különösen magas szintű tekintélynyelvűséget. Így a nyíltan rasszista attitűdjeik valószínűleg inkább származtak az akkor Dél-Afrika uralkodó társadalmi normákból, mint bármilyen személyiséggel kapcsolatos funkcióból.
A személyiségből kiinduló megközelítés képtelen megmagyarázni az előítélet széles körű egyöntetűségét bizonyos társadalmakban vagy társadalmakon belüli alcsoportokban.
Az előítélet „bűnbak” –elmélete: a csoportok közötti agresszió mint a frusztráció következménye:
1882 és 1930 között közel 5000 lincselésről számoltak be az Egyesült Államokban. Ezekben legnagyobbrészt feketék voltak az áldozatok, és a déli államokban történtek meg.
Hovland és Sears (1940): úgy vélték, hogy a frusztráció okozta a magatartást.
Dollard és mtsi.: frusztráció-agresszió elméletből ihletet merítve feltételezték, hogy a rossz gazdasági helyzetben átélt nehézségek növelték az emberek frusztrációját, ami azután fokozott agressziót eredményezett. A frusztráció-agresszió elmélet szerint gyakori, hogy az agresszió nem a frusztráció forrás ellen irányul (pl.: a kapitalista rendszer ellen, amely a visszaesést okozta), hanem sebezhető és könnyen elérhető célpontok felé terül, amilyenek a kisebségi csoportok.
Interperszonális vagy csoportviselkedés
Amikor a személyiségközpontú megközelítés a csoportközi viselkedésre a személyiségtípusok közti különbségekkel vagy a frusztráció mértékével próbál meg magyarázatot adni, azt feltételezi, hogy az ember csoportban tanúsított viselkedése lényegileg hasonlít az egyéb körülmények közt tanúsított viselkedésre.
Ilyen és hasonló elképzelések vezették Tajfelt (1978) arra a következtetésre, hogy fontos különbséget tenni a személyközi és a csoportközi viselkedés közt, ebből következően pedig arra a megállapításra, hogy a problémákat az egyik szinten megközelítő elméletek eredményeit nem egykönnyen lehet egy másik szint problémának magyarázatára átemelni. A személyközi viselkedés
[ad code=1 align=center]
Tajfel szerint: individuumként való cselekvést jelenti, bizonyos idioszinkráziás jellegzetességek és másokhoz fűződő személyes viszonyok egyedisége nyilvánul meg.
A csoportközi viselkedés a csoporttagként való cselekvést jelenti.
pl.: rendőrként vagy Liverpool-szurkolóként viselkedni. Az első esetben az egyéni és a személyközi dinamika konstellációihoz képest kevésbé fontosak azok a különféle szociális kategóriák, melyekhez az ember tartozik. A második esetben ennek fordítottja igaz; sokkal kevésbé fontos, hogy valaki személyként kicsoda, mint az egyenruha vagy a nyaka köré vetett sál színe.
Tejfel tehát úgy képzelte, hogy bármilyen szociális viselkedés ábrázolható úgy, mint ami a személyközi, illetve csoportközi viselkedés mint pólusok által meghatározott kontinuum közé esik.
Három tényező határozhatja meg:
1. Az első, hogy az egymástól különböző társadalmi kategóriák mennyire világosan különíthetők el egymástól.
2. A második tényező annak mértéke, hogy az egyes csoportokon belül mennyire változékony vagy egyöntetű a viselkedés, illetve az attitűd.
3. A harmadik tényező, hogy egy személy másokkal való bánásmódja, illetve mások iránti attitűdjei mennyire idioszinkráziásak vagy éppenséggel egyöntetűekés megjósolhatók.
Turner (1982): rámutatott, hogy a csoportban való viselkedésre (csoporton belüli) ugyancsak gyakran jellemző a kategória határok tudatossága, a viselkedés egyneműsége és a sztereotip észlelés. Ez az oka annak, hogy Brown és Turner (1981) a Tajfel (1987) által javasolt kontinuum kiterjesztését és interperszonális-csoportközi kontinuum való átnevezését vetette fel.