Share

Általános pszichológia, 19. tétel, pszichológia távoktatás

Az érzelmek agyi mechanizmusai

Érzelmi végrehajtókörök az agyban

A kezdeti kutatások óta a biológiai pszichológusok számos modellt vázoltak fel az érzelmek agyi struktúrákkal való kapcsolatáról. Az egyik legátfogóbb Panksepp (1982) elképzelése. Eszerint az érzelmek az emlősagy veleszületett agyi végrehajtóköreinek aktivitásait tükrözik, amelyek a környezeti kihívásokra adandó adaptív válaszokat segítik elő. Bár az alapvető érzelmi végrehajtókörök száma korlátozott (lásd korábban az Alapérzelmek alfejezetet) de keveredésük, kölcsönhatásuk és a szociális tanulás révén az érzelmek sokkal nagyobb változatosságot mutatnak, mint maguk a végrehajtókörök. Panksepp elméletében megfogalmazza az érzelmi végrehajtókörök működési elveit (Panksepp 1982, 1992): eszerint a végrehajtókörök

–        genetikailag meghatározottak és feltétel nélkül aktiválódnak jelentősebb kihívást jelentő helyzetekben;

  • aktiválják vagy gátolják a megfelelő viselkedéseket;
  • visszacsatolási folyamatokon keresztül befolyásolják a releváns szenzoros rendszerek érzékenységét;
  • neurális aktivitásuk továbbtarthat a kiváltó körülményeknél;
  • aktivitásuk az érzelmileg semleges ingerekkel kapcsolatos kondicionálási mechanizmusok révén kontroll alá is kerülhet;
  • kapcsolatban állnak a tudatosságot és a komplex döntési folyamatokat meghatározó agyi mechanizmusokkal, amelynek révén hozzájárulnak a viselkedések közötti szelekcióhoz.

A fenti meggondolások alapján Panksepp négy érzelmi végrehajtókört feltételezett:

Az elvárással kapcsolatos végrehajtókör, amelynek legfontosabb összetevője a mediális előagyi köteg. Ennek a rendszernek a működése során a pozitív ösztönzők az emlősben anticipációs megközelítő (appetitív) viselkedést indítanak be, amelyek anticipációt, reményt vagy vágyat keltenek.

A dühvel kapcsolatos végrehajtókör fő adaptív funkciója a viselkedés serkentése akkor, ha az elvárással kapcsolatos végrehajtókör működése hirtelen lecsökken, ha a testfelszínt irritálják, illetve ha az organizmust korlátozzák vagy frusztrálják. A dühöt közvetítő hipotalamikus érzelmi rendszer volt az első, amit azonosítottak. A végrehajtókör részei többek között a hipotalamusz és az amygdala egyes területei, valamint a központi szürke terület. A düh-rendszerrel kapcsolódó érzelmek a gyűlölet és a harag.

A félelemmel kapcsolatos végrehajtókör a menekülő viselkedést irányítja. Működése még kevésbé ismert. A rendszert olyan ingerek aktiválják, amelyek fájdalommal vagy destrukcióval való fenyegetéssel kapcsolódnak össze. A rendszer részei a hipotalamusz egyes területei (anteroventrális, anterior laterális) és az amygdalához való kapcsolódása. A félelem-rendszerrel kapcsolatos további érzelem a szorongás, amit Panksepp a félelem kevésbé intenzív formájának tekint.

A pánikkal kapcsolatos végrehajtókör az elmélet legellentmondásosabb összetevője, aminek legfontosabb funkciója a társas kohézió fenntartása. Ez a végrehajtókör például a fiatal állatok distressz vokalizációjával is kapcsolatos, ami kétségtelenül a felnőtt állatok gondozó viselkedését váltja ki, hasonlóan ahhoz, amikor a felnőttek a szomorú személyhez odafordulnak és megpróbálják felvidítani. A pániknak Panksepp szerint kevésbé intenzív formája a bánat, aminek kiváltója a szociális veszteség, a magány és a gyász. A végrehajtókörhöz kapcsolódó agyi struktúrák a dorzomediális hipotalamusz, a stria terminális ágymagja, a ventrális szeptális terület és az anterior cinguláris terület. A rendszer aktivitása distressz vokalizációval és lobbanékony viselkedéssel jár együtt.

Panksepp immár klasszikussá vált tanulmánya számos kritikát kapott. Ezekkel kapcsolatban Panksepp maga is elismeri, hogy vannak olyan érzelmek, amelyek nem értelmezhetők a szubkortikális végrehajtókörök működésével. Ezek az érzelmek (például az irigység vagy a büszkeség) a személyes tapasztalat talaján, társas modellálás során és adott kulturális kontextusban alakulnak ki.

A félelem és kondicionálhatósága: az amygdala központi szerepe

LeDoux (1995, 2000) valamint más neurofiziológusok komolyan kétségbe vonták „a limbikus rendszer, mint az érzelmek idegrendszeri háttere” koncepció tarthatóságát, és az emóciók neurofiziológiai hátterének más mechanizmusai után kutattak. LeDoux kutatásaiban a félelem és annak kondicionálhatósága került a fókuszba, mivel a félelmet kifejezetten megfelelőnek tartotta a vizsgálódás számára. Ez az érzelem ugyanis kultúrától függetlenül az életünk része, ráadásul az emlősöknél is könnyen megfigyelhető és tanulmányozható. LeDoux kutatásaiban a félelem kondicionálásával és ennek neurofiziológiai hátterével foglalkozik. A félelmi válasz akkor kondicionálható, ha a kellemetlen feltételen ingert (pl. áramütést, erős zajt) semleges ingerrel párosítják. Kellő számú társítás után a semleges inger kiváltja a félelmi választ. A kutatások feltárták, hogy a kondicionált félelem esetében az információ a feltétlen és a feltételes ingerről az amygdala közvetítésével jut el az agytörzsben található viselkedéses, autonóm és endokrin kontrollrendszerekhez (LeDoux, 2000). Az amygdala központi szerepet játszik tehát a félelemben. Az amygdala maga is meglehetősen összetett struktúra és nem minden része vesz részt a félelem kondicionálásában. Laterális és basolaterális területei kapnak inputot agykérgi szomatoszenzoros területekről és kéregalatti struktúrákból, például a talamuszból és a hippokampuszból. A kéregalatti struktúráknak eltérő szerepe lehet a kondicionálás folyamatában. Míg a közvetlen talamusz-amygdala kapcsolat a szenzoros input (pl. erős hang), azaz a feltételes inger közvetítésében játszik szerepet, addig a kontextuális kondicionáláshoz az amygdala mellett a hippokampális kapcsolatra is szükség van. A feltétlen inger által hordozott információ szintén vagy az agykéreg közvetítésével, vagy közvetlenül a talamuszon át jut el az amygdalába. Ez a két feltétel támogatja azt a hipotézist, hogy a félelmet kiváltó feltétlen és feltételes inger közötti kapcsolat kialakulásának idegrendszeri helyszíne az amygdala. A félelmi válasz közvetítésében az amygdala központi magjának van fontos szerepe, mivel ennek irtása a félelmi viselkedés elmaradását eredményezi. A központi magnak kimutatható kapcsolatai vannak az agytörzsnek azon rendszereivel, amelyek a félelmi válasz különböző összetevőit (pl. vérnyomás-emelkedés, reszketés, hormonális válaszok) kontrollálják.

amygdalia

A hangingerrel kiváltott félelmi kondicionálás anatómiája

Ábra. A hangingerrel kiváltott félelmi kondicionálás anatómiája LeDoux (2000. 163.) nyomán.

Az amygdala szerepe a félelemmel kapcsolatban LeDoux (2000) nyomán tehát a következő (l. az ábrát): az amygdala szenzoros inputot kap az agykéreg különböző szenzoros területeiről vagy a talamuszból, ugyanakkor az amygdala maga is befolyásolja az agykérgi információfeldolgozási folyamatokat, azaz az agykérgi vagy talamikus input nyomán aktiválódva maga is befolyásolja azt, hogy milyen input érkezzen hozzá az agykéregből), így képes meghatározni azt, hogy van-e valami veszély a külvilágban. Mindezen túl képes nem specifikusan is befolyásolni a szenzoros kérgi területek működését azáltal, hogy aktiválja az agytörzsi arousal rendszerek egy részét. Amikor tehát az amygdala veszélyt detektál, akkor aktiválja ezt a nemspecifikus arousal rendszert, és ezzel képes növelni az információfeldolgozás hatékonyságát akkor is, ha a veszélyt jelző inger elkerüli a figyelmi fókuszt.

LeDoux és más neurofiziológusok munkái a félelem példáján azt mutatják, hogy nem elégedhetünk meg azzal az elnagyolt magyarázattal, hogy az érzelmek biológiai hátterében az általában vett limbikus rendszer áll, hanem precíz idegtudományi vizsgálódások szükségesek ahhoz, hogy megértsük az egyes érzelmek hátterében álló pontos biológiai mechanizmusokat.

Forrás: a linket nem tudom bemásolni mert egy word dokumentumként jelenik meg a google-ban. Az alábbi linken az első találat ( a figyelmemet felhívta rá Balázsi Rózsa):

http://www.google.hu/search?hl=hu&q=%C3%89rzelmi+v%C3%A9grehajt%C3%B3k%C3%B6r%C3%B6k+az+agyban&sourceid=navclient-ff&rlz=1B3GGLL_huRO361RO362&ie=UTF-8

Share